Irodalmi Szemle, 1972
1972/9 - FIGYELŐ - Gágyor Péter: Poézis és politikum (A Vihar sikere és tanulságai)
Poézis és politikum „Nem jó az a rendező, aki mindig egyetért a színészeivel, s nem jó az a színész, aki mindig egyetért a rendezővel." (Konrad Swinarski) 1972. január 13-án mutatta be a kassal Thália Osztrovszkij főművét, a Vihart. Az előadást Beke Sándor rendezte. A bemutatót izgalmassá, lüktetővé és sikeressé emelte a sajátságos rendezői stílus. Beke művészi pályafutásának eddigi legérettebb rendezése volt ez a darab. Elkerülhetetlennek tartom ezért, hogy a rendezést terjedelmesebben értékeljem. A rendező lehetőségeinek boncolását színházművészetünk kulcskérdésének érzem (gondolom, az egyetemes magyar nyelvű színház fejlődésének lehetőségeit sem véletlenül mérlegeli mostanában a szakmai sajtó rendezőcentrikusan). A mai színházi gyakorlatban a rendező neve fémjelzi egy előadás, sőt színház művészi színvonalát. Tosztonogov, Ljubimov, Brook, Benno Benson. Strehler, Barrault olyan nagy nevek, hogy színházi nézők tízezreit mozgatták és mozgatják meg. A színészcentrikus magyar színházi világban, ahol gyakran a rendezői, sőt még a drámaírói cél is a színész játékának árnyékába szorul, ritkán tapasztalható nagy feltűnést keltett (különösen Budapesten) Major Tamás rendezőcentrikus (Koltai Tamás kategorizálta így) Rómeó és Júliája, amely rendezőcentrikussága ellenére sok színészből csúcsteljesítményt hozott ki. Mihályi Gábor viszont, Koltaival ellentétben, amiatt marasztalja el Major Tamást, hogy nem volt képes radikálisabban szakítani a konvenciókkal. A vita eldöntésére itt nincs helyünk. Számunkra az a leglényegesebb, hogy a magyar színházkultúra, ha később is, mint a környező nemzeteké, a rendezőcentrikus színházra, a gondolatok egységes rendszerbe foglalására és teljes művészi kép megteremtésére törekszik. A szlovákiai magyar színjátszás lassan már eléri azt a fokot, hogy nálunk is kategorizálhatunk stílus, felfogás és célok alapján. Mivel egyelőre csupán két rendező alakítja az új színházi ízlést, ne kategorizáljunk, hanem csak mérlegeljünk, vizsgáljuk meg a produkciót és a rendezői felfogást. Ügy tűnik, hogy a mi színjátszásunk is rendezőcentrikus. Elsősorban a kassai Thália kötődik ehhez a felfogáshoz. Persze, nem feledkezhetünk meg arról a tényről sem — hiszen alapvetően determinálja a rendező, Beke Sándor lehetőségeit is —, hogy a hivatalos színészképzés minket alig gazdagít. Beke ezért a nagy színházak és nagy rendezők (Sztanyiszlavszkij, Dullin, Brecht) bevált módszerét, a saját színészképzést alkalmazza, s a szükségből így próbál erényt teremteni. A rendezőcentrikus művészi munka nem azonos azzal a felfogással, hogy a színész nem kapcsolódik be alkotó módon a rendezésbe, hanem szófogadóan követi a rendező utasításait. A rendező lehetőségei is csökkennek, ha passzív a színész, ha szegényes a színészi kifejezésmód kelléktára. Ilyenkor nincs más lehetősége a rendezőnek, mint e szegényes kelléktár néhányszoros megismétlése, az önismétlés minden szintű és hangulatú szerepben. így alakulhat ki egy „circulus vitiosus“ (Németh László kifejezése), mely a rutinírozáson alapul. A rutin őszinteséget, valóságot — embert gyilkol a színpadon. Bertold Brecht Így fogalmazta meg a modern színházzal szembeni igényét: „A színháznak a valósággal kell elköteleznie magát, hogy a valóság hatékony képmását hozhassa létre.'' Ha Brecht igazát magunkévá kívánjuk tenni, akkor a színészcentrikus színház stílusegyvelegével, a rutinírozással, a szavalással és egyéb pótmegoldásokkal szakítanunk kell. A valóság és a színház egymással elkötelezett viszonyának jó példája Osztrovszkij Vihar című darabjának kassai bemutatója. Nem árt azonban, ha pár évvel visszatekinA Vihar sikere és tanulságai