Irodalmi Szemle, 1972

1972/1 - FIGYELŐ - Szakolczay Lajos: Mikó Imre: Az utolsó erdélyi polihisztor

rózus agglegény cselekedetei ismertek, arról a múlt század közepétől kezdve a legendagyártók gondoskodtak.

Még a tudósok között is többen kétségbe vonják Brassai gondolatainak mélységét — ex omnibus aliquid ex toto nihil —, és nem tudják, nem akarják észrevenni, hogy a fiatalon egyetemi katedrára került tanár milyen fontos szerepet játszhatna nemcsak a tudományos életben, hanem a társadalmi megújulásért harcoló forradalmi demokraták csoportjában is. Lázító hangú cikkei már korán politikai érzékenységről és éleslátásról tanúskodnak; nem véletlen, hogy éppen ezzel haragítja magára a kormányt kiszolgáló köröket. Harmincegy- néhány évesen kinyilatkozza: „életem s annak minden iparkodása honnyomé".

E felismerés szolgálatába állít mindent, szinte habzsolja a tudományokat. Nem magán, a népén akar segíteni.

Kikezdhetetlen logikájával félelmetes vitatkozó, s még az állandó hadakozásban is gyarapszik. Feltűnést keltő irodalomtudományi és nyelvészeti tanulmányokat publikál, elmélyed az esztétikában és a matematikában, különféle köz- gazdasági (Bankismeret, 1842!) és módszertani művekkel jelentkezik a könyvpiacon, értő rajongója a csillagászatnak és a fizikának.

Botanikai munkásságával világhírnévre tesz szert (több növényfajtát neveznek el róla), a zenekritika és a pihentetésnek szánt muzsikálás éppúgy nem idegen tőle, mint a nyolc-tíz nyelv irodalmában való búvárkodás.

Az 1842-es alkotmányt elemezve követeli a politikai jogokkal nem rendelkező parasztság bilincseinek megoldását, és erélyesen kikel Széchenyi könyveinek támadói ellen. Arany Jánosban, Jókai Mórban és Gyulai Pálban a legnagyobb viták mellett a nemes ellenfelet becsüli. Olyan emberek keresik barátságát, mint Herman Ottó és Erkel Ferenc, Barabás Miklós s a kiváló hegedűművész, Hubay Jenő. Élvezi a népszerűséget, s annak különösen örül, hogy tüskés természete nem vadítja el az embereket. A francia forradalom erejére utalva egyik csípős mondásával még a Kolozsvárt látogató V. Henriket is meggondolkoztatja.

Furcsaságainál csak korát messze megelőző felismerései szembetűnőbbek. Már Darwin fő műve előtt jópár évvel, Lind- ley könyvének fordításakor és átdolgozásakor, darwinisztikus gondolatokat épít

be a szövegbe, és ő az, aki Bartók és Kodály útját jó előre egyengetve, 1856- ban leírja a Budapesti Hírlap zenekritikusaként: „a magyar zene mentes a ci- kornyáktól, s őseredeti formájában a népi dallamokban él.“

Íme a szinte megközelíthetetlen alany, akinek portréját meg kell rajzolni; mégpedig úgy, hogy a tudományos felismerések se sikkadjanak el. Mikó módszere választékos és sokszor nyomravezető. Alig vesz át valamit elődeinek szemléletéből — de az általuk feltárt dokumentumokból annál többet! —, s könyvének legnagyobb értéke, hogy az egész Brassai életművet újragondolja. Újragondolja, vagyis a kiválasztott anyag beszédes csoportosításával, egy-egy lényeges mozzanat kiemelésével újraértékeli. Mikor a tudományos életmű arányaira figyelmeztet, akkor tulajdonképpen az elkövetkezendő kutatások alapját rakja le. Alig észrevehetőn a háttérből egy magatartás- típus rajza is kitetszik, a tudományos részek a portré lágyabb színeivel oldódnak. Olyan összefüggésekre és eddig ismeretlen adatokra derít fényt, amelyet nemcsak a jövőbeni Brassai-kutatás, hanem a művelődés és tudománytörténet is kellően hasznosít.

A magyar esztétikai gondolkodás eddig még nem figyelt a Nemzeti Társalkodóban megjelent A gyönyörűségről, melyet a szépmívek szemlélése vagy hallása okoz bennünk című Brassai-tanul- mányra. Ez az írás azért is figyelmet érdemelne, mert a múlt század harmincas éveiben már világos okfejtéssel különbséget tesz természeti szép és művészi szép között. Az akkor alig harmincéves tudós a realista művészet korai hirdetője, s dolgozatában nem kevesebbet ismer fel, mint hogy az „önkéntes lelki munkálkodás“ — mai szóhasználattal: a műalkotások aktív szemlélete — vezet a művészi élmény felidézéséhez.

Ehhez hasonló felfedezéseket bőven idézhetnénk.

A klasszicista kritikus munkássága is ebben a vizsgálódó környezetben kap méltó megvilágítást, s azt már csak szégyenkezve fedezi fel az olvasó, hogy Kazinczy halála után egy évvel „kirekesztőig critical folyóírást" alapítani szándékozó tudósnak egyik későbbi folyóiratát, a Critical Lapokat (1855) még a Magyar Irodalmi Lexikon sem említi.

Arra is Mikő jó szeme figyelmeztet — aligha túlozunk, ha kijelentjük: az ilyen