Irodalmi Szemle, 1972
1972/1 - FIGYELŐ - Szakolczay Lajos: Mikó Imre: Az utolsó erdélyi polihisztor
ben nem a katonai-vitézi tematika, hanem a reneszánsz költészet udvarló-sze- relmi lírájának kifejezései dominálnak, s költői életművének nagyobb részét a szerelmes versek teszik ki. A főként szakemberekhez szólő tanulmány arra engéd következtetni, hogy a szerző a jövőben tüzetesebben kíván foglalkozni a nyelvi-stilisztikai kérdésekkel, ami minden bizonnyal hasznosan mutatkozik majd meg kritikusi tevékenységében is. (Madách Könyvkiadó, 1971) Szeberényi Zoltán Mikó Imre: Az utolsó erdélyi polihisztor Mikó Imre hatvanadik születésnapjára a romániai magyar szellemi élettől kaphatott volna Brassairól szóló könyvének megjelentetésénél nagyobb és értékesebb ajándékot is, de kitüntetőbbet és igazab- bat aligha. A sok éves elhallgattatás nem vette kedvét az erdélyi és egyetemes magyar kultúrában évtizedek óta búvárkodó tudósnak. Munkáival kiverekedte, hogy a megbecsülés ne csak a partizán módra kutató írónak szóljon, hanem annak a kis csoportnak is, amely fáradhatatlanul önismeretünk gyarapítását szolgálja. Bámulatra méltó az az akaraterő és szívósság, amellyel Mikó századok porában kallódó értékeinket napvilágra hozza. Az örökség átmentésével és feldolgozásával bizonyítja, hogy a kultúra örök folyamat. Már 3—4 évvel ezelőtti esszékötetében, a Honpolgárok és világpolgárokban a sokfelé figyelő — politikára és művelődésre, hazára és nagyvilágra egyaránt érzékeny látásmód volt szembetűnő. Könyvében a reneszánsz és felvilágosodás világpolgárain“ kívül a XIX. századi magyar művelődés olyan jellegzetes képviselői kaptak helyet, mint az Amerika-utazó Bölöni Sándor és a „tíz nyelvet tudott, tíz tudományágat művelt, tíz évtizedet élt“ polihisztor, Brassai Sámuel. A két rendhagyó személyiség életútja, elszigeteltségük folytán is a magyar és európai szellemi életben betöltött szerepük, megkésettségüknek tragédiája arra késztette az írót, hogy mindezekkel egy- egy nagyobb terjedelmű munkában szembenézzen. Bennük tisztelve azokat a nagy európai gondolkodókat, akiknek pályája a sajátságos történelmi és társadalmi helyzetből következően csak monumentális torzó. Két évvel ezelőtt kiadott regénye, A bércre esett ja, Bölöni Farkas Sándor életét idézi, mostani könyve pedig a múlt század egyik legsokoldalúbb és legvitatottabb tudósának, az utolsó erdélyi polihisztornak állít emléket. Emléket, de nem szobrot! Mi sem lenne idegenebb az örökké nyughatatlan szellemtől. Már az alcím a megközelítés módjáról árulkodik: Száz dokumentum és történet Brassai Sámuelról. Az egész könyv tulajdonképpen mozaikkockákból összerakott portré. Olyan nagyobb lélegzetű — tíz fejezetre tágított — rendhagyó esszé, amelyben a száz éves korában tréfából tudományt avató, s a tudományból nem egyszer tréfát tevő, „minden lében kanál, vén dohogó“ életműve értékelő megközelítést nyer. Mikó tisztában van azzal, hogy ennek a gazdag tudományos pályának a felmérésére egymaga nem vállalkozhat — „nagymonográfiát, hozzá méltót, csak tudományos munkaközösség tudna írni“ —, ezért arra törekszik, hogy az anekdotákból ismert tudós életművéről lehántsa a mítoszokat, s egy-egy értékelő mozzanat kiemelésével a valódi arcképet korszerűbbé tegye. A kutatás során felgyülemlett hatalmas anyag lehetővé teszi számára a biztos kézzel és szigorú mércével történő válogatást, s ott sincs baj, ahol szakértelme a tárgy sokféleségéből eredően sejtéssé vagy megérzéssé alakul. Gondot csak a dokumentumok, vallomások és tanulmányrészletek összekapcsolása jelent, hiszen könyvét nemcsak a múlt századi tudományok iránt érdeklődőknek, Brassai igazságait és áligazságait a mai tudományos állásponttal ösz- szevető tudósoknak és tudománytörténészeknek szánja, hanem az eddig akarva- akaratlanul félrevezetett közérdekű olvasóknak is. Azért van erre szükség, mert a tudós írásain kívül az életművel kapcsolatos értékelések és a különféle kutatások részeredményei is hozzáférhetetlenek. S hogy mindmáig csak a rigó-
