Irodalmi Szemle, 1972

1972/9 - Csontos Vilmos: Gyalogúton (Két részlet a szerző önéletrajzi könyvéből)

Mondom, megtaláltam az okát, mi vette el a legtöbb legény olvasókedvét, Így aztán egyedül maradtam, magamba fordulva, magányosan gyönyörködve fölfedezéseimben, magammal osztozva az örömön, amit egy-egy könyv olvasása jelentett számomra.

Hogy a bőséges szellemi kincs közé sok selejt is vegyült, az bizonyos, én azonban úgy őriztem mindet, mint egyetlen aranyfedezetemet. Gazdagabbnak éreztem magam sok módos gazdánál, aki magasan hordja a fejét, de soha semmiféle újságot nem olvas. Sajnáltam és megvetettem őket, és sokkal többre néztem azt a szegény napszámost, akinek újság kandikált ki a zsebéből.

Arra eszméltem, hogy társtalanul élek a falumban. Sehol egy pajtás, akivel irodalomról beszélgethetnék. Akkor is egyedül éreztem magam, ha csoportosan dolgoztunk. A sorsom mégis ideláncolt.

Annak örültem, ha anyám a saját földünkre küldött dolgozni. Ilyenkor zavartalanul csodálhattam az elém tárulkozó mező szépségét, színpompáját, teli tüdővel szívhattam a föld sajátos illatát, s nem győztem betelni vele.

Ilyen nap volt az is, amikor szüleim elküldtek répát egyelni. Senki nem volt a közelemben, mégsem éreztem magam egyedül. Dalos pacsirta tárta fölém a szárnyát, s trillázott, csak úgy csattogott a határ. Május volt, akácvirág illatát terelgette a lenge szellő. Soha nem érzett kábulat kerített hatalmába, felkapott, s odaemelt a pacsirták közé, föl a magasságba, hogy a dalaikat ne csupán hallhassam, hanem meg is értsem ... Meg is tanuljam.

Egy kis notesz lapult a zsebemben, a napszámokat szoktam belejegyezni. Észre se vettem, hogy a barázdában ülök, s verset írok a papíron:

Fejem jölött szépen szól a pacsirta,

Szép az élet — ég kékjére azt írja .,.

Csupán e két sorra emlékszem. A notesz rég elveszett, első verseimmel együtt. Lel- kemet azonban ez a kis vers nyitotta meg az utána következő többi száz előtt, s az a pacsirtadal zendül fel ma is a sorok között... vagy talán annak foszlányait visszhangozza a lelkem?

Első versemre, miután többször is elolvastam, gyanakvással néztem: nem hasonlít-e a már olvasottakra? Nem szeretném, ha később azt mondanák, hogy úgy másoltam le valahonnét. Hogy nem én vagyok a szülője. Rövidesen megnyugodtam, hiszen úgy sem olvassa el senki, mert hát kinek is mutathatnám meg?

Első dolgom az volt, hogy új noteszt és egy egész szál ceruzát vásároltam. A pénzt úgy teremtettem elő, hogy vasárnaponként elsőnek jelentem meg a központi vendéglő kuglizójánál, s így én lettem a bábuállítgató. Megtörtént, hogy valamelyik pajtásom megelőzött, ilyenkor bizony elszomorodtam. Amit napszámban kerestem, azt az utolsó fillérig leszámoltam a szüleimnek. Érthető volt hát igyekezetem.

Legtöbbször szerencsém volt. A kuglizók „besszert“ is szoktak adni egymásnak, s ha valamelyiknek „besikerült“, a másik figyelmeztette, hogy az összegből az állítgató gyerek is kapjon! Egy koronát szoktak adni ilyenkor. Volt olyan vasárnap délutánom is, amikor majdnem egy heti napszám árát vágtam zsebre. Igaz, izzadtam sokat, mert résen kellett lennem, nehogy mást állítsanak a helyemre.

Volt hát, amin papirost, füzeteket vásárolhattam, s lassan „berendezkedtem“ a versíráshoz. Senki, még a szüleim se szereztek tudomást féltve őrzött titkomról. Bizonyára nem hitték volna el, hogy én írom a verseket, azt gondolták volna, könyvekből tanultam őket. Jobbnak láttam hát, ha hallgatok róluk. Egyszer majd csak sikerül egy „igazit“ is összehoznom, biztatgattam magamat, azt majd megmutatom, hisz örökké úgyse maradhat titokban. Az első kísérleteim magamnak se tetszettek. De biztosra vettem, hogy jobbak is lesznek, s akkor majd szögre akaszthatom a tarisznyát.

Még csak tavasz volt, s én már a télre gondoltam. Azt az időszakot vártam, amikor kedvemre olvashatok ismét, s most már írhatok is... Arról csaknem elfeledkeztem, hogy őszre már a tizenötöt is betöltőm, s mindinkább a munka tölti ki napjaimat. Pedig én sokat, egyre többet szeretnék olvasni, minden szabad percemet a magam képzésére szeretném fordítani. Olvasással talán pótolni tudom elmaradt iskoláimat. Az elhatározáshoz csupán kitartás szükséges.

Erősen közelgett a nyár. Most is Fejeséknél arattunk. Legelsőnek a rozs érett kasza alá a Paganyi-dűlőben. A Mária- és Sándor-major felé vezető országút egy hajításnyira