Irodalmi Szemle, 1972

1972/9 - Csontos Vilmos: Gyalogúton (Két részlet a szerző önéletrajzi könyvéből)

volt. Ott vonult a dűlő a domb tetején, s arról volt nevezetes, hogy mindig rohangá- szott rajta a szél, fütyürészve, sokszor le-leütve a kalapokat is. Az első reggel, amikor apámmal éppen aratni kezdtünk, különös lármára lettünk figyelmesek. Megdöbbentő volt, amit láttunk. Az országutat csendőrök álllták el, s nem engedték tovább a major felé iparkodó aratókat. Szuronyok csillogtak a reggeli napfényben, visszafelé terelve a mintegy negyven főnyi csoportot. A férfinép káromkodott, az asszonyok sikoltoztak. Oda akartam szaladni, de édesapám nem engedett. Egy óra hosszat is tarthatott a huzavona, végül is az aratók visszafordultak a falu felé. Délben, amikor Fejes- né kihozta az ebédet, azt újságolta, hogy Laszab Ferenc bácsit, az aratógazdát bekísérték a csendőrök. Mivel sztrájkoltak, szlovák vándormunkásokat szerződtettek helyettük. Ezt már otthon tudtuk meg, este, amikor széltében-hosszában erről beszéltek a faluban. Később apámnak valaki elmondta, hogy az uraság megtagadta a szerződésben foglalt járandóságokat, amit előlegezni kellett volna az aratók élelmezéséhez. A kollektív szerződéshez ragaszkodó Ferenc bácsi — a kommunista párt helyi elnöke — sztrájkot szervezett, ezért tartóztatták le. Csak hetek múlva, aratás után láttuk újra itthon.

Ez az esemény új irányba terelte figyelmemet. Gondolataim eddig ismeretlen vágányra terelődtek. Még homályosan, de már láttam, hogy az emberek ellenségei egymásnak, az erősebb a gyengének, az úr a napszámosnak, s hogy a kenyérért harcolni is kell, nem elég csupán dolgozni érte ...

Ismét éreztem: jó volna valakivel mindezekről beszélgetni. De kivel? Kivel?

Tovább kell menni

1940—41 telét még első műhelyemben „vészeltem“ át, de a következő tavaszon hozzákezdtem a leeresztős tetejű épület átépítéséhez. Hiányzott a padlás, a tartalék deszkát nem tudtam hol elhelyezni. Munkám pedig szaporodott. A község asztalosainak száma négyről háromra apadt: Veszelei Rezső Zselízre költözött, Fehér Flórián cséplőgépet vásárolt, a műhelyével mind kevesebbet törődött. Süveg Ferenc egyedül maradt, sógora nálam dolgozott, így nagyobb vállalkozást nem kockáztatott meg. Minden valamirevaló munkát nekem kellett vállalnom. Már két segédem és egy inasom is volt. Ennek örültem is, meg nem is: erősen csábított Budapest. Oj verseimet azonban nem küldtem el sehova, pedig akkor már hittem, hogy jegyese vagyok az irodalomnak. A sok munka keményen a gyalupad mellé szorított.

A Szlovenszkói Magyar Kultúr Egyesület nevet cserélt: a Széchenyi Magyar Kultúr Egylet elnevezést kapta, így az SZMKE rövidítést továbbra is használhattuk. Télen ismét színdarabokat tanítottam, s ráadásul szerepelnem is kellett. Sőt hegedülni is megtanultam. SZMKE zenekart alakítottunk, amelynek egyik prímása én lettem.

Ennyiféle tennivalóm volt. Magam is csodálkoztam, hogy győzöm szusszal. A kultúra iránti odaadásom és szellemi éhségem újabb és újabb nekilendülésekre sarkallt. Erőm további forrása az olvasás volt. Sok szép verset olvastam Sinka Istvántól, Erdélyi Józseftől és másoktól is a Szabad Szóban s a Kelet Népében. Tudtam a parasztírókról, s nyugtalanság fogott el. Éreztem, hogy tovább kell mennem... tovább kell lépnem. Dalolni kell, ha nem akarom elveszteni a hangomat. Éjszakáimat írással és olvasással töltöttem, verseim szaporodtak. Oj verseskötet kiadására gondoltam, amelynek a címe is ez lenne: Tovább kell menni. A jelképes cím nem azt fejezi ki, hogy a falumból, a műhelyből szeretnék elkerülni, továbbmenni; nem, inkább azt, hogy abból a bizonytalanságból vágyakozom el, amely nem a testet, hanem a lelket takarja fojtogató szürkeségbe.

Ebben az időben Léván új titkárt kapott az SZMKE, Féja Tibor személyében. Rövidesen megismerkedtünk. Bátyja, Féja Géza Budapesten élt, s a népi írók csoportjának egyik kiváló tagja . Gondoltam, vele is jó lenne — Tibor öccse segítségével — ismeretséget kötni.

Sodortak hát vágyaim Budapest felé.

Az utat azonban, mind a Pest felé vivőt, mind új könyvem útját, egyengetni kellett, s erre többféle módot is kellett találnom. Előző kötetem ötven-hatvan példányát elegendőnek tartottam ahhoz, hogy részt vehessek a következő budapesti könyvnapon. Ilyen értelemben írtam Szombathy Viktornak. A másik mód: hogy ismertebbé tegyem