Irodalmi Szemle, 1972

1972/9 - Csontos Vilmos: Gyalogúton (Két részlet a szerző önéletrajzi könyvéből)

ideig ez a három gép járta sorra a szérűket, a valamikori hónapokig tartó cséplést fele időre csökkentették.

Ez volt az első év, amikor nem szűkölködtünk a kenyérben. Apám arca is megenyhült, anyám se noszogatott a napszámra, mint eddig. Azt hittem, a telet most már otthon tölthetem, s olvashatok kedvemre. Elégedettségünk azonban nem lehetett tartós, megítélésem hamisnak bizonyult. Hiszen a kenyér mellé ruha és csizma is kellett. A tél beálltával apám ismét megjelent az erdészet irodájában, s mint régi ismerős, most is kapott munkát: karócsinálást a Borz-likban. Apám tehát csoportot szervezett, s engem is megfelelőnek talált. Megtanultam a karókészítést is. A lekötött mennyiséget még karácsony előtt elkészítettük, s rám iköszöntött az óhajtott semmitevés korszaka. Vágyam könyvek után hajszolt, olvasnivaló azonban kevés volt a faluban. A Nagy mesemondó naptár meg a Regélő bácsi naptára, amelyekre Tóth Lajos bácsiék- nál bukkantam, régi ismerőseim voltak, kétszer is végigolvastam mindkettőt. Valaki egyszer azt újságolta, hogy az öreg Nagy Józseféknái is vannak könyvek. Nyomban elindultam Nagyékhoz, s nem hiába! A sóvárgott verseskönyvek helyett ugyan egészen szokatlan, füzetes ponyvaregények garmadáját találtam a mestergerenda alatt, de ennek is örültem. Nagyné szívesen szedte le s rakta elém az asztalra a rengeteg könyvet. Koldus grófné — olvastam a címet a közel száz füzetes regényen. Ha elolvasom, újabbat kapok, ígérte meg a jólelkű asszony. Nagytól azután még a Garibaldit és a Rinal- do-Rinaldinit is olvastam. A több száz füzet hegekig magához láncolt. Micsoda lázas, izgalmas napokat szereztek nekem ezek a könyvek! Csak a végén, amikor elfogyott a rengeteg betű, döbbentem rá, hogy kielégítetlenül hagytak ezek a könyvek. Elszomorodtam, sajnáltam a rengeteg elfecsérelt időt. Hát amolyan nekem való könyv már nincs a faluban?

Megtudtam, hogy a jegyzőéknél is vannak jó könyvek, csak abban nem voltam biztos, hogy kölcsönöznének-e, ha odamerészkednék. Megpróbáltam. Ügy találtam, hogy a jegyzőné kissé elcsodálkozik olvasási vágyam felett, de pár perc elteltével három könyvet is hozott a szobából, megnyugtatva, hogy ha elolvastam, újra felkereshetem: neki szép és értékes könyvei vannak, csak nagyon vigyázzak rájuk. Megkockáztattam a kérdést, hogy verseskönyvei vannak-e? Voltak. Meg se mutatta a kezében tartott könyveket, sarkon fordult, s hozta vágyaim netovábbját, a Magyar népballadákat, A székely népköltészet remekeit és Gyóni Géza verseit. Átadta a könyveket, s közben mosolygott. Hogy ez a mosoly mit rejtett, nem érthettem, nem is törődtem vele, engem a könyvek érdekeltek. Talán a parasztgyerek volt számára különös, amint szokatlanul feszeng előtte, s hihetetlennek érezte betűéhségét, vagy csakugyan örült, hogy valaki itt a faluban olvasnivalót keres, s nála találhat? Tény, hogy azon a télen a jegyzőné jóvoltából sok szép könyvet olvashattam.

1923 tavasza nekem nem csupán virágot hozott, hanem újabb szomorúságot: tarisznyát a vállamra. A könyvek hosszú időre pihenni tértek, de nyomot hagytak a lelkemben. Ezeket a nyomokat láttam akkor is, amikor a hatalmas szarvú magyar ökröket vezettem az urasági földek barázdáiban, s mindegyre arra kellett ügyelnem, hogy villahegyes szarvukra ne ikapjanak. Ezt a nyomot nagyon szépnek álmodtam meg: fényesen vezetett ki a major sarából egy még fényesebb országúira, ahová sokan iparkodnak, olyanok, akik tanulnak, akik már messzire látnak: előre, ahol már nincsenek szegény napszámos gyerekök, rongyos cselédek, szomorú édesanyák, akik hajnalonként azon töprengenek, mit tegyenek a tarisznyába a karéj kenyérke mellé ...

Mintha egy fejjel a társaim fölé nőttem volna, úgy jártam közöttük. Ők azonban nem láthatták ezt. Ilyet csak lelki szemeivel láthat az, alki a szellem gyümölcseivel is táplálkozik. Sokszor figyeltem a társaimat: olvasnak-e a hosszú téli estéken? S megpróbáltam a könyvek felé terelni azt, akiről tudtam, hogy az iskolában jó tanuló volt. Akadt is a szegényebbek rközött, aki néhány betyárhistóriát elolvasott a kedvemért, de a gazdagyerekek legtöbbje kinevetett: bolond volnék olvasással tölteni estéimet, amikor alig várom, hogy a meleg ágyba bújhassak. Lassan azután ennek is megtaláltam az okát. A jobb módú parasztfiúkat — akiknél nem volt cseléd — korán felkeltette az édesapjuk: sok volt a munka az istállóban a jószág körül. Almozni, pucolni, etetni, itatni kellett. Ha kikerült a fiú az iskolából, már legénynek titulálták, s nem vonhatta ki magát a ház körüli munkából. Kevés akadt közöttük, akivel másképp bántak. Ezek házánál vagy szolgát tartottak, vagy pedig nagy volt a család: a szülők együtt éltek a nagyszülőkkel, s a férjhez adott vagy már megnősült gyermeikek is otthon maradtak.