Irodalmi Szemle, 1972
1972/9 - Pašiaková, Jaroslava: A magyar szürrealizmus
Illyés személyisége nem hasadt ketté. Egész életművét a társadalmi humanizmus szilárd alapjára építette. Nem sokkolja és nem hangolja le Nyugat- és Kelet-Európa különbözősége. Kontrasztjaikat összebékíteni igyekszik. Mindazt, amit Párizsban megtanult, a hazai viszonyokba akarja oltani, de nem kívánja — nem is lehet — feledni azt, ami az ő számára adott, természetes. Tudja, hogy az emberi problémák mindenhol egyformák; „... les chagrins sur les bords du Danube ne sont pas tenement autres aux rives de la Seine.“ („A gondok a Duna partján alig különböznek a Szajna-partiak- tól.) Kassákot viszont ismételten megsebzi az összehasonlítás. Általa nem még több öntudatot és erőt nyer (mint Illyés), hanem még élesebb kritikai és önkritikái szemléletet. Ezért kifejezetten furcsa az a fölismerés, hogy egy vonásban, amely egyező művészi célkitűzésre vall, mindkét költő megegyezett. A Dokumentumban közzétett műveik összehasonlításra kínálkoznak. Illyés Sub specie aeternitatis című szürrealista vallomása, a Minden ami veszendő kezdetű vers és Kassák szürrealista novellája, az Olajfaág mind azonos légkört teremt. Ez a légkör az akkori — szubjektív és objektív — helyzet pontos megfelelője, ahogy a két költő érzékelte. Minden ami veszendő! Gyorsan veszítsük el! A vér nehéz, a szív, a kéz, a száj — De könnyű fej Vár a csönd kikötőjében Tél hozza csengő késeit Minden lehull Magunk vagyunk — Mindent szabad Mint a szerelmeseknek az éhezőknek Bebörtönzetteknek a menekülőknek a szélben A meztelen füstnek. A szürrealizmus mellett szól, hogy olyan korszakban, amely a legalapvetőbb emberi problémák megoldására törekedett, éppen a legérzékenyebb művészek a fölszabadult lelki automatizmusok szürrealista módszeréhez nyúltak. A lelki folyamatok spontaneitásával, a hipnózishoz, transzhoz vagy félálomhoz hasonló állapottal egy különös, nem valódi valóságot sikerült megragadniuk. Az empirikus és intellektuális dogmáktól megszabadulva a titokzatos, rejtett, elhallgatott, ám valójában a legvalódibb valóság tárult föl előttük — az ember lényege, tudatalattijával, intuíciójával, ösztöneivel. Az emberi lélek mélyvizeinek fölkavarása révén szükségszerűen titkok, csodák, misztériumok, meseszerű lények buknak föl — világos vagy sötét tónusokban. Az álom, a képzelet és az intuíció mágiájával a művész érzéseket hív elő, gondolatokat mezte- lenit le és nem „emberi“ lényeket elevenít meg. Ezzel a szürrealista művész irracionális elemeket kapcsol az intellektuális szándékba, hogy bebizonyítsa: csak a kettő egyesítésével fogható össze a bonyolult és „rendhagyó“ emberi lélek. Álom és élet szürrealisztikus egyesítésével a költők a természetfölötti erők, démonok és általában az ember életébe végzetszerűen belenyúló lények ősi, mágikus magyarázatához tértek vissza. A szürrealisták szándékos primitivizmusa visszahatás: az ember védelme racionális, elgépiesedett évszázadunkban. Két szférába menekülnek előle: részben egy groteszk mesevilágba, amelyben más, a mai emberi társadalométól eltérő törvények uralkodnak, részben a primitív emberi társadalmak világába, ahol az emberiség megújulásának ígéretét látják. (Ezért éppen a magyar avantgardisták adják ki elsőként a néger költészet antológiáját, a Ma gondozásában, Bécsben, 1921-ben, s a Ma, illetve a Magyar írás című modernista folyóiratok rendszeresen közölnek néger költőket vagy néger témájú verseket.) Nyilvánvaló, hogy éppen ezért közölt a Dokumentum annyi szak- tanulmányt a technikáról, tárgyát részben az emberi agy győzelmeként, részben az emberiség megrontójaként fogva föl. — Ezt az ellentétet hordozzák Déry, Füst, Illyés,
