Irodalmi Szemle, 1972

1972/9 - Pašiaková, Jaroslava: A magyar szürrealizmus

Kassák és mások versei is, amikor a szürrealizmus eszközeivel az ember elembertelene- désére, elidegenülésére figyelmeztetnek.

Kassák Olajfaág című novellája a jó ember illúzióját oszlatja. Fölfedi azokat a rejtett gonosz ösztönöket, amelyek az emberiséget rombolni, erőszakos halálba űzik. Szembeállítja a tisztaságot — a szűzies szépség és ártatlanság képében — a romlottsággal — a Rabló alakjában —, és különös, tragikus-groteszk kontrasztokig jut el. A költő arra buzdítja a lányt, hogy ne féljen a Rablótól, mert „nem olyan, amilyennek látszik“. — „A Rabló úgy nézett a lányra mozdulatlan szemekkel és elmerülve valami gyalázatos gondolatokban, mint ha nem is értené meg annak a nyöszörgését. De ez csak a látszat. Nem volt ő se vak, se süket, se született hülye, csak megátalkodott gazember a lelke fenekéig. Megölhette volna a lányt, mi lett volna ez az ő pokoli természetének. De nem tette. Csak nézett rá, éppen a szemeibe nézett és türelmesen várta, hogy azt a másikat eleméssze a félelem ... Na várj csak — mondta. — Egyelőre nem bántalak, még nem vagy elég kívánatos a természetemnek. Istenem, hiszen én is csak egy egyszerű ember vagyok . ..“

Hasonlón allegórikus volt Illyés szándéka, amikor közzétette egyetlen szürrealista hitvallását, a Sub specie aeternitatist (1927. III. 24—25). Már a mottó jelzi a csattanót: „A force de changer continument de peau, nous sommes plus nus qu’un air musical, plus sensibles que ľair des champs de neige.“ (Bőrünk örök vedlésére ítélten meztelenebbek vagyunk a zenei dallamnál, sebezhetőbbek a hómezőknél.“)

A mű három részből áll. Az első rész — A türelmetlen költő vallomása — a költőnek azt a reményét fejezi ki, hogy egyszer végére ér az útnak, ahol már nem lesz mit vesztenie. De ez a pillanat új életre hoz majd fölszabadító ösztönzést: „Szép szó, szertelenség, egykedvűen dobom el hasztalan eszközeim, sodorjon saját súlyom... Mit tudom én, mit fogok önmagammal is cselekedni!“ Csak fegyverét — a tollat — nem adja föl, abban a reményben, hogy „véletlenül ajkamra téved a bűvös ige“, és gyökeret ereszt a közönyös földben, ahonnan eddig hiába ostromolta a lét titkát. Egyetlen ereje és büszkesége: „Büszke vagyok szabadságomra, a kötetlen szavakra, szívem független iránytűjére, Kolumbus kedvére“.

A második részben a magány ellen lázad. Címe: A költő nem énekel az esőről. Esőt csinál. — Ez a rész Illyés szürrealista korszakának legtipikusabb dokumentuma, de már a későbbi szakítást is jelzi. Irracionális víziójának alapja a csillogó-remegő nappali verőfény és a halálra gyötört ember, barát, emberiség fantáziaképeinek egyesítése. Ezt a képzetet az élet sötét ármányait nem sejtő ártatlan kislány drasztikusan költői képében fejleszti tovább; a gyermek nem tudja, hogy a hatalmasok mindig erőt vesznek a gyöngén. A költő figyelmeztetni szeretné őt, hogy megóvja a veszélytől, de képtelen rá: saját öngyilkos érzése csapja be, s ez érthetetlen izgalomba hozza. Elhagyatottsá- gában tehetetlen: „Egyedül vagyok, teljesen egyedül... semmi sem segít. Hallom a lépcsőn a fegyveresek lépteit, ismét elvesztem, nem menekülhetek, magam akartam sorsomat... Miért akartam?“

A harmadik részben (Ember tervez és újabb vallomás) gyötrő képzetek, belső harcok után leszámolás, egyúttal kiút következik: „Csak a fájdalom visz előre ... Tapasztalataink vannak arra, hogy a hangsúllyal kiejtett szó előtt milyen gyáván húzódnak vissza a kaotikus jelenségek szörnyei, arcpirulva sorakoznak a parancsszó hallatára ... Gyávaságunk volt minden bukásunk oka.“ — Sok szenvedés, sok — az ártatlan gyerekek és az őrültek kegyetlenségéhez hasonló — bátorság és őszinteség kell ahhoz, hogy az ember fölismerje magányát: „Elérkeztünk, barátaim, kerülő és veszélyes utakon, de elérkeztünk oda, hol az ember tervez és végez... oda, hol minden a miénk, sorsunk összes győzelmei és gyötrelmei, a felemelkedés és a zuhanás. Mindenből száműzötten, tán vérünk könnyű irama sodort erre a tájra, tán csak az elfordulás attól, ami számunkra már elviselhetetlen volt, tán az a legkegyetlenebb és legvigaszta- lóbb törvény, amiről csak az éhezők tudnak. Magam alig emlékezem már, hogyan kerültem ide.“ — Milyen világot és milyen erőt keres szorongattatásában a költő? Olyat, amelynek egyetlen törvénye a szabadság. De ezért mindent föl kell áldoznunk: a jövőt, az észt, a boldogságot. Hiábavaló lenne — mondja a költő — a szabadság forrásai után kutatni. A szabadság forrásai rejtettek. Belőlük fakad undorunk a lét zsarnoki mocskától, belőlük fakad a bosszú és a gonosz. Ez az undor abban a vágyunkban tetőzik, hogy eldobjuk életünket. A legmélyebb romlással érintkező erkölcsiség