Irodalmi Szemle, 1972
1972/1 - FIGYELŐ - Fried István: Sziklay László 60 éves
Sziklay László 60 éves A magyarországi szlavisztika a köszöntők korát éli. Az elmúlt esztendőkben tanítványok, barátok, munkatársak Dobossy László és Hadrovics László elé járultak virágcsokraikkal, arra emlékeztetve, hogy 60. életévük alkalmával az „életmű“ felmérésére, értékelésére is kísérletet tesznek. 1972. január 9-én Sziklay László tölti be ezt az évszámot, az ő sokrétű, gazdag felfedezésekkel, vitákkal teli munkásságáról kell szólnunk. Ahogy leírtuk az évszámokat, kérdés vetődik fel: vajon véletlen-e, hogy szlavisztikánk (bohemisztikánk, juhoszlavisztikánk és szlovakisztikänk) e három legkiválóbb képviselője szinte egyidőben született, egyszerre kezdte pályáját (az 1930-as években), egyidőben érték el első csúcsaikat, majd egyidőben teljesedett ki életművük (az 1950-es esztendőben), ahonnan újabb gyűjteményes kötetek, monográfiák felé vezetett az út. A magyarországi szlavisztika története majd bizonnyal regisztrálni fogja, hogy századunk 30-as esztendeiig magányos vállalkozások jelzik irodalomtudományunk szláv érdeklődését. Nem vitathatjuk Asbóth Oszkár jelentőségét, bár ő elsősorban a nyelvészetben és a szervezésben alkotott kiválót; Szegedy Rezsőnek az etnográfia a legerősebb oldala, számára az irodalomtörténet szinte csak segédtudomány, Bajza József történész, ki a kapcsolattörténet területére is kimerészkedik, de túlzott hungaro- centrizmusa csak hatásokban, alá- és fölérendeltségi viszonyokban engedi gondolkodni. Az ő alapvetésük, továbbá olyan történészek munkája, mint Thallóczy Lajosé, Lukinich Imréé, olyan mesterek, mint Horváth János, Eckhardt Sándor vagy Prágában F. X. Šalda a pozitivizmust meghaladó életműve az 1930-as esztendőkben érik be. Ekkortájt indult meg — Gál István szerkesztésében — az Apolló, mely a fasizmustól fenyegetett és sajnos egymással a megértést meg nem találó kis államok elé egy virtuális Közép- Európa álmát (és lehetőségét?) idézi. Sziklay László és Hadrovics László ebben a monografikus feldolgozást érdemlő folyóiratban közli első fontos tanulmányait; de tudósi kibontakozásuk színtere az Egyetemes Philologiai Közlöny és az Archívum Europaeo-Centro-orientalis, melyek teret engedtek a szlovakisztikai és juhoszlovakisz- tikai őrdeklődésnek, mely lapokban az eddig csupán angol, francia, német és olasz kapcsolatokat dokumentáló magyar irodalomtudomány figyelmét sikerült a sokkal kézenfekvőbb, ám a nacionalista gondolkodás miatt ignorált szlovák-délszláv kapcsolatokra, megfelelésekre, párhuzamokra, sőt: közvetlen érintkezésekre irányítani. A „források“ között Bartók Béla népdalgyűjtését, elméleti tanulmányait is feltétlenül meg kell említenünk. Bartók román gyűjtése (ez Gáldi László román irodalmi tanulmányaihoz nyújtott jó alapot) és szlovák kötete, mely a Matica slovenská birtokába került, ékesen bebizonyította a szlovák és a román népzene értékeit, eredetiségét — és a magyarral való rokon vonásait. A kapcsolattörténet művelésének remek lehetőségei nyíltak meg. Más kérdés, hogy a jelzett ifjú tudósoknak környezetük, nem egy esetben neveltetésük, mestereik és a félrevezetett közvélemény ellenállását kellett legyőzniük, míg saját lábukra állhattak; míg a virtuális Közép-Európát irodalom- és művelődéstörténeti eszmefuttatásaikkal, filológiai értekezéseikkel körvonalazni tudták. Hogy ez a virtuális Közép-Eurőpa illúzió volt; hogy a filológiai jellegű tanulmányokba is beszüremlett némi elfogultság, hogy az ifjú tudósok tájékozódásában még sok volt az esetlegesség? Nem tagadjuk; de mindjárt figyelmeztetünk az úttörés nehézségeire; arra, hogy például nem volt szlovák tanszék, nem voltak proszemináriumok, semmiféle bibliográfia nem segítette őket, néhány történeti, etnográfiai szakmunka, folyóiratokban itt-ott megjelent dolgozat jelentette a kiindulópontot. Ehhez számítsuk hozzá a szlovák figyelő
