Irodalmi Szemle, 1972
1972/9 - Duba Gyula: A realizmus forradalma
akaratlan — hozzájárult a létrejöttükhöz azzal, hogy elvetette a sző fogalmi értékét — a realizmust — és helyette a mítoszokra hivatkozott. A tudat értékelő figyelme helyett a tudattalannak, a romboló ösztönöknek adott előnyt. (Közismert az olasz futurizmus és a fasizmus szoros kapcsolata). A szocialista forradalom irodalma már kristályosodása első szakaszában a művészetek formagazdagságának értelmében felfogott, gazdagon motivált realizmus eszménye mellett tett hitet: „...a forradalom készségesen magáévá teszi a realizmus azon területeit, amelyek tulajdonképpen a saját szférájába tartoznak. Elfogadhatja a fantasztikus hiperbolát, a karikatúrát, az összes lehetséges változatokat, ha csak nem követnek valamilyen... imaginárius célt, amilyet a futurizmus tűzött maga elé, hanem a művészi átformálás segítségével valamilyen belső lényeget fejeznek ki. Ha bizonyos szociális tényt a hatásos leleplezés érdekében úgy kell ábrázolni, hogy ne legyen hasonló reális megjelenési módjához, de közben az eltorzított és karikírozott kép éppen azt leplezi le, ami mondjuk rejtve marad a külső méltóság és jelentéktelenség mögött, akkor ez a módszer, természetesen, mélyen realisztikus..." — írta Lunacsarszkij. A szovjet irodalom — a dogmatikus művészetelmélet és a sematizmus időszakát kivéve — azóta is vallja és megvalósítja ezt a realizmuseszményt. Miben rejlik forra- dalmisága? Tudatában van céljának: az irodalom — művészet — a változtatás eszköze. A szocialista realista irodalom ilyen értelemben a közösség számára szükséges változások érdekében alkot. A szocialista író humánumeszményét az alig észrevehető, de a műben mintegy fluidumként mindenütt jelenlevő írói minősítés és ítélet apró jelzései, a szavak és képek mélyén megbúvó értelmi motiváció formái hordozzák és fejezik ki. Lényegében: a közösségi értékeket az egyéniek fölé helyezi. A közösség és az egyén kölcsnöviszoiiya korunk modern irodalmának kulcsproblémája. Vannak idealista irodalomelméletek, amelyek azt állítják, hogy a művész a szubjektív, a „privát“ élményeit köteles műveiben megjeleníteni. Közben a „privát“ fogalmára olyan hangsúlyt fektetnek, hogy az a művészt mintegy kiemeli konkrét valóságának összefüggéseiből, magának való lénnyé, jóssá és médiummá mitizálja. Ez a müvészeszmény megfelel annak a társadalmi formának, amely az egyén — közösség dialektikus ellentétpárban az egyén szerepére fekteti a fő haingsúlyt. A szocialista társadalom lényének ellenben nem felel meg. Az önmagát szocialista értelemben tudatosító, közösségben élő egyén fogalma más, mint a kapitalista társadalom magára hagyott szubjektuma. Más eszményként, és valóságosan is más. Lukács György a következőket írja erről a dilemmáról mint irodalmi kérdésről: „Minél nagyobb valamely író, annál kevésbé »pri- vátak« az élményei és az alkotásai... A közügyek és személyes élmények merev szembeállítása mindig a hanyatlás, a belső felbomlás szimptómája. Ha az intelligencia eltompult, és közönyös a közügyekkel szemben... akkor terjed el az a tévhit, mintha az emberek (és pláne az írók) legszemélyesebb élményei tisztán egyéni élmények lennének, mintha volna a személyes, a privát egzisztenciának egy olyan szférája, mely objektíve nincs összefüggésben a szociális és politikai élet menetével. Az objektív valóságban nincs ilyen »függetlensége« a személyes létnek, az egyéni élményeknek — csakis a dekadens ideológusok elképzelésében. De ezek az elképzelések nagyon is valóságos befolyást gyakorolnak az irodalomra. Nem abban az értelemben, mintha ott most már létrejöhetne az élményeknek és azok költői kifejezésének egy közélettől valóban »független« birodalma. Hanem kizárólag abban az értelemben, hogy az ilyen ideológia hatása alatt létrejövő irodalom a társadalmi élet periférikus problémáit dolgozza fel és azokkal is csak felületesen birkózik meg, azokat is csak véletlenszerű és nem lényeges összefüggéseiben ragadja meg." (Lukács György: Ady, a magyar tragédia nagy énekese.) De a szocialista realista irodalomelmélet nemcsak az igazi művészi alkotás létrehozása érdekében hangsúlyozza az írói valóságszemlélet tudatos kapcsolatát a társadalmi valósággal, hanem a világ sorsa érdekében is. A hidrogén- bomba korábam az embernek realistábbnak és tudatosabbnak kell lennie, mint valaha. Amikor az emberi civilizáció sorsát irányító és szabályozó szervezeti mechanizmusok bonyolultsága felfokozza az ösztönös döntés vagy az előre nem látott véletlen következményeinek a méreteit, az ember legyen felelősségteljes. Tudatos és realista. Legelemibb életérdekei, a jövője követeli meg ezt tőle. Korunk ezért a tudományos gondolkodás és a realista valóságszemlélet forradalmi korszaka.