Irodalmi Szemle, 1972
1972/1 - JEGYZETEK - Varga Imre: Egy séta
esztelen kis tücsök cirpegésében, az ösztönös madárdalban. Mert ebben a naiv kis muzsikában ott leng a föld egy-egy göröngye. Egy tájról akartam irni és az őszről: — S az erdő helyén íme / Egy évszak + csupasz fák. — Amikorra rászántam magam, hogy az egymásnak dülöngélő ceruzasorokat átírom, leesett a hó. A táj, az erdő tehát csak a pillanatban létezik. S az igazi vers megfogja ezt a képekkel zsúfolt pillanatot, ahogy a filozófus a megvilágosodás pillanatát, s megvárja, míg kisarjad belőle a Költészet vagy a Bölcsesség. De addig óvni kell ezt az egyetlen villanás-magot, leheletünkkel melegíteni, verejtékünkkel öntözgetni. Ahhoz, hogy valaki meg tudja ismerni a szülőföldjét, megérezze a föld ízét, el kell egy időre hagyma. Érthetőbben: hogy megismerjük a falut, egy ideig városban kell élnünk. Semmi sem létezik önmagában, semmi sem magyarázza önmagát, még egy jellezetes táj sem, egy mozdulat, egy gondolat sem. Próbáljunk meg elmozdulni nézésünk mögül. Keressük az ellenpontokat. Ojra ismerős dallamot hallottam. Megkerestem hozzá a szöveget. Ahogy írni kezdtem, rájöttem, hogy ugyanakkor parodizálok is. Érdekes, nálam a paródia vagy irónia mindig akkor bukkan elő, amikor rájövök, hogy a zene, amit hallok, csupán visszhang. De hiszek abban, hogy a visszhang sem egyértelmű: Ha fű voltál Ha egyetlen éles fűszál legalább Töretlen a szélben meghajló Talán kimondhatod Rét Ha erdővel lélegeztél Ha erdővel fuldokoltál Mondhatod Fa Az őszről beszélsz? Díszeid merre hagytad Lehullt-e arcodról az éjfél Mig a hulló lombú fákat Nézted Megnyugszom. Most már tudok szabadon nézelődni, elvegyülni. Egy történet villan fel hirtelen, nem is történet, csupán egy apró jelenet, de nyomban el is felejtem. Aztán egy kép villan fel: „a tükör meleg combjai szorítanak“. Gondolkodom rajta, töprengek: mit is kereshet az őszi erdőben a tükör és a combok. Később jövők rá, hogy már tíz perce ugyanazt a fát bámulom, már akkor is azt néztem, amikor a fenti kép megvillant, talán a fa tehet a combokról. Az ok keresése hiábavalónak tűnik, és itt van előttem az erdő, újra azt figyelem. Sétálok. Egy tisztásfélén — a domboldalban — néhány méteren belül tíz-tizenkét rókaodút találok. A domb élén egy nyúl riad fel, úgy szalad, hogy egy filmvászon előtt érzem magam. Fácánok röppennek. A jelenségeket már úgy nézem, mintha filmet néznék. Ennek is megvan az előnye: minden hasonlatként és jelként tűnik fel előttem. Érzem, hogy jobban oda tudok figyelni. Szinte megsértődök magamon, fáj, hogy a jelek, hasonlatok (bár a valóság dolgai) jobban izgatnak, mint az önmagukkal egyenlő dolgok. Hülyeség! Hiszen semmi sem azonos önmagával. Úgy látszik, romantikus énem győzni akar. A valóság pedig utálja a romantikát.
