Irodalmi Szemle, 1972
1972/1 - JEGYZETEK - Varga Imre: Egy séta
ban ugyancsak jelentős — tényező járul: a hangspektrum. A kemény k és az agresszív r hangok élét lágy j, ly, l, n, ny mássalhangzók tompítják. S ami a hangszerelésből a legfigyelemreméltóbb (ne feledjük: a vers címe Alkonyt): tizenhárom magánhangzó közül mindössze egy (é) az elöl képzett, a „világos“, és tizenkettő a mély, a „sötét“. Szavak, ritmus és hangspektrum eggyészervülése ez a költemény. Varga Imre egy séta egy séta Nyitott sph a mellemen A seb peremén néma novemberi fák Bogáncsok Göbös akácok A számtalan levél mely a gallyakat ágakat Erdővé összeszőtte A sok levél az avarba A széltől az évszaktól Az avarba — S az erdő helyén íme Egy évszak + csupasz fák Madárszót akartam Őszi zenét S a táj mint tiszta papírlap Meghasadt alattam Így kezdődött egy természetjárásom. Tigrismintás nadrágban, szürke pulóverben, vállamon egy nevekkel telerajzolt útitáska; elindultam, hogy megnyugodjak egy kicsit. Csupa közvetlen hatást vártam az őszi erdőtől, arra gondolni se mertem, hogy verset fogok majd írni. Bevallom, félek attól, hogy valamilyen cukrozott és nyúlós kamaszfilozófia hatása alá kerülök. Természet és erdő felettébb gyanús téma. És veszélyes. Egy dologban biztos vagyok: ha leírásra, lajstromozásra tévedek, menten abbahagyom az írást. Mert van, ami figyelmeztet: a füvek, fák, bokrok, kukoricások, satöbbik leírására és versbe szedésére hagyatkozó tájköltészet. Az őszi erdő tudatosítja velem, hogy a táj nem kelléktár, hanem világ: elomló és felépülő hatalom, öntörvényű, mint az emberi társadalom. Már erősebb bennem, mint sejtés: az élő fáktól, ágaktól kell elindulni és eljutni a halott dolgokig — egy székig, asztalig, éjjelilámpáig. Alá kell szállnunk a földbe, hogy megérthessük azt a számtalan fémet, amely körülvesz. Nekem a táj mindig a magány volt. A gondolat. A fényes lángokkal tündöklő, önmaga fényébe rejtőző eszme. Nem véletlen ezért, hogy verset kényszerített ki belőlem az a tölgy, amely magányosan áll a lombja vesztett fák között, szomorúan remegtetve leveleit: barna arcokat, halott tenyereket. Végül is a tölgy nem kerül a versbe. Ö csak segített ráhallani a zenére, amelyben az őszi erdő úszott. Elvette figyelmemet a juhász káromkodásairól — haladt felfelé a hegyen, kiabált a kutyára, átkozódott — és a traktorzúgásról. Mikor leírtam a verset, eszembe jutott a csehszlovákiai magyar tájköltészet. Kellékekre hagyatkozó gondolkodás. Agyonkoptatott dallamok. Nem a madárcsicsergéssel jut kifejezésre a táj zenéje, nem a rigó szavával, nem a szarkáéval, nem a verébével —, a táj, az erdő beszéde akkor hallható a legjobban, amikor elhallgat minden, és egyszerre csönd lesz. A zene mélyről jön, olyan mélyről, mint a bölcsesség. Odáig nyúlnak a fák gyökerei. Micsoda vers az, amelyben még annyira sem érezni a „föld ízét“, mint egy buta,
