Irodalmi Szemle, 1972

1972/8 - FIGYELŐ - Duba Gyula: Turczel Lajos köszöntése

Az idő múlása néha megállítja és elgondolkoztatja az embert. Talán kissé meg is döbbenti. Váratlanul közeli évszámok rajzolódnak elénk, intő jelként felvillanó jubileumok figyelmeztetnek: magatok mögé, visszafelé is nézzetek, mérjétek fel a már megtett utat, hogy jobban lássátok, amit még meg kell tennetek! A hétköznapok gond- ja-baja során ki tudatosítja, hogy nemzetiségi irodalmunk újabb fejezete immár negyed- százados múltra tekinthet vissza? Kinek jut eszébe, hogy áttekintse az indulás nemzedékének sorait és próbálja megfogalmazni a megtett út eredményeit?

Valaki most közülünk, az irodalmunkat újjászervező első nemzedékből ilyen számvetésre késztető jubileumhoz érkezett: Turczel Lajos ötvenöt éves. Mögötte két évtizedes kritikusi múlt, előtte reá váró, sajátos és fontos feladatok holnapja áll. Irodalmunk egyik posztja, a Kritikusnak — aki nincs, mondta valamikor Győry Dezső — a helye újra betöltésre vár. Személye, hangja szükségesebb, mint volt. Fábry Zoltán halála óta a figyelő kritikai tudat felaprózódott, nagyrészt formálissá vált és elbizonytalanodott. Majdnem elnémult. Hangja nemcsak hogy nem egységes, de nem is lényeg- retörő. A formát tapogatja, s felejti a lényeget. Fogalmai zavarosak, szempontjai kisszerűek, rendet kell tennünk vele. Fel kell erősítenünk szavát, fokoznunk kell éber jelenlétét, hallhatóvá kell tennünk hangját.

Tisztázzunk néhány vele kapcsolatos fogalmat! A Kritikus nem az az íróember, aki a frissen megjelent könyveket ismerteti, írók stílusát elemzi, rímeket vagy rímtelen- séget dicsér vagy kárhoztat és kinyilatkoztat vélt igazságokat. A Kritikus nem az, aki röviden leírja a könyvek tartalmát és néhány közhellyel tudósít arról, hogy tetszettek-e neki vagy sem. A Kritikus az, aki olyan szellemi, morális erő birtokosa, amely képes rendet tenni a társadalom és a művészet érdekeiben és megteremti köztük a termékeny harmóniát. A Kritikus lényege olyan erkölcsi ítélőkészség és értékőrző közösségi tudat, amely összefüggésükben méri fel a szellemi jelenségeket, és véleményét úgy fogalmazza meg, hogy az világnézeti aktivitást és esztétikai ítéletet egyaránt tartalmaz. Tehát értékeket teremt. A Kritikus az, aki ébren tartja közössége lelkiismeretét. A Kritikus a művészet lelkének hangján szólva mondja az embernek az ember művéről az igazat. Ezért a Kritikus soha nem egyetlen ember — vagy a legritkább esetben az —, még pontosabban nem is szorosan véve maga az ember, hanem egy magas szintű közösségi tudat, melyet többen képviselnek, s amely kisugárzásával széles körűen befolyásolja környezetét. Hivatását — mert a kritikusi poszt: hivatás — Fábry Zoltán sem egyedül töltötte be, hanem tanítványaival, eszméi továbbvivőivel, önkéntes fegyvertársaival.

Egyikük éppen Turczel Lajos volt. Saját bevallása szerint is Fábry indította el őt az irodalomkritika felé. A nemzetiségi irodalom visszhangtalanságát tudatosítva úgy érezte, hogy munkásságával kötelessége tisztábbá tenni és felerősíteni a közösség visszhangját, amely íróink szavára, műveire és költőink verseire felel. írásaiban hallhatóvá tette a társadalom válaszát. Első kötetének legrégebben írt kritikája alatt 1953 a keletkezés évszáma. Már a kötet címe — Írás és szolgálat — jelzi a turczeli kritikuseszményt: szolgálni! A kritikai hang, melyet megüt, alapvetően segítőkész: a bírálat az adottságokhoz igazodik, fölfedez, tanít és nevel. Fábry Harmadvirágzás című kötetét Illyés Gyula a legszebb Fábry-kötetnek nevezte, minden bizonnyal a benne foglalt szeretet, féltés és aggódó segítőszándék előtti tisztelgésként, mert nem volt még nagy tudású kritikus, aki szellemi kincseiből és életenergiáiból annyit áldozott volna arra, hogy egy alig sarjadó, gyengécske irodalmat felmutasson és magához emeljen, mint Fábry Zoltán. Ezen az úton indult Turczel Lajos is: kritikája irodalmi gyógypefigyelő

Turczel Lajos köszöntése