Irodalmi Szemle, 1972

1972/8 - Jaroš, Peter: Szégyenpír

lant a kezében. A vendégek fölordítottak, Brioka pedig megindult. Akik útjában álltak, miind kitértek előle, csak az a semmirekellő Skero maradt a helyén. Félkézzel gondtalanul cigarettát sodort, a másikkal az állát simogatta, közben a közeledő Brickát is szemmel tartotta. Skero fél fejjel még Brickánál is alacsonyabb volt, de ezt soha nem akarta elismerni. Most is lábujjhegyre emelkedett, és látszólag nyugodtan kivárt.

Bricka, jobbjában a késsel, bal (kezével félretolta a székeket, majd megállt Skero előtt, aki félkézzel éppen megcsavarta a cigarettát és rögtön a szájába is dugta. Szem- rebbenésnyi idő alatt rántotta elő a gyufát, egyet sercintett, és ráfüstölt. Mélyet szívott, s a cigarettához hozzá sem érve, a szája szegletén fújta ki a füstöt.

Bricka kétlépésnyire, kissé előredőlve állt meg előtte, kését Skero hasának szegezve. S ekkor történt. Skero, mintha mi sem történne — mindannyian látták — ki- tátotta a száját, és beszippantotta az égő cigarettát. Mindjárt rágni is kezdte, sőt nagyokat nyelt hozzá. Úgy kérődzött, mint egy borjú.

Bricka feszült idegei nem bírták tovább, földhöz vágta a kést, és elsírta magát. Szűkölő hangokat hallatott, sőt szaporán kapkodta a levegőt, mintha nemrég fuldokolt volna.

A vendégek előbb csendben, később hangosabban kezdtek beszélgetni. Székek kop- pantak. Pavol fölemelkedett a helyéről, három lépéssel Brickánál termett, átfogta a vállát, és megindult vele a kijárat felé. Bricka hozzásimult, nem ellenkezett. Az ajtónál beérte őket a pincér, s a már csukott bicskát Bricka zsebébe csúsztatta. Ahogy kiléptek, a kocsmában olyan zúgás-zsongás keletkezett, mint a kaptárban.

— Halljátok — kiáltotta egy férfi —, a mi Skeronk berezelt, tele a gatyája...

Néhányan, a közelebb állók, elnevették magukat. A kocsma ismét elcsöndesedett. Az

emberek egyenként Skero felé közeledtek, körülszaglászták, majd vigyorogva távoztak. Skero nem bírta tovább, kezét a fenekén tartva kirohant. Ketten-hárman a nyomába eredtek, utolérték Pavolt meg Brickát, és elújságolták nekik a hírt.

— Ügy kell neki — mondta Pavol. — A víz mellett lesz mit csinálnia.

Ö sem állta meg nevetés nélkül. Bricka egy ideig türtőztette magát, vonakodott kifejezni, de aztán ő is elnevette magát.

— Dehát akkor nincs értelme hazamenni — szögezte le Bricka meglepetten.

— Mit, csak nem akarsz visszamenni? — kérdezte Pavol.

— Hát nem? Gyere te is!

— Nem, én nem megyek!

— De én igen! — jelentette ki határozottan Bricka, és már perdült is. Nemsokára az ajtóhoz ért. Pavol vagy ötven méternyiről már csak sötét körvonalát láthatta, s csakhamar hallotta a harci üdvrivalgást, amellyel Brickát fogadták. Pavol szomorúan indult hazafelé. Még aznap este visszatért a kocsmába Skero is, és előre kell bocsátanunk, hogy Brickát megkéselte. Állítólag hazatért, gatyát váltott, s közben a fejében elrendeződtek a dolgok. Ráébredt, hogy mekkora szégyen érte. Erre inni akart, s ott találta Brickát. Bosszút állt. Brickát másnap kórházba szállították, s ebben a történetben valószínűleg már nem tűnik fel.

Pavol otthon gyertyával világított, mert egy hete kikapcsolták nála a villanyt; három hónapja nem fizetett az elfogyasztott kilowattokért, s már törvényszéki behajtással fenyegették. Nem mintha nem akart volna fizetni, de elhatározta, hogy csak a bírói felszólítás után fizet. Még életében nem volt bíróságon, hát legalább ilyen csekélységért oda akart kerülni. Ma már, persze, eltökélt szándéka, hogy önként is fizet, mert azt latolgatja, hogy télire villanykályhát vásárol, akkor fára már nem lenne gondja. A villanykályhához áram kell. Igaz, hogy suttyomban a szomszédtól is áthúzhatná a vezetéket, de abból alighanem újabb bonyodalmak keletkeznének a fizetést illetően, hogy ki mennyit térítsen az áramfogyasztásért.

Ezért Pavol gyertyafény mellett feküdt le, sőt a könyvet is kinyitotta. Elolvasott néhány sort a közkedvelt Parmenideszbői cseh fordításban, és arra a megállapításra jutott, hogy akár minden második mondata felhasználható idézetként vers, elbeszélés vagy esküvői értesítés elejére. Eszébe ötlött, hogy amikor a gimnáziumban Bratko professzor Parmenideszrői tartott előadást, mindig kiemelte: „Uraim, Parmenidesz már azért is megérdemli a figyelmüket, mert a jóról, a rosszról és egyéb dolgozókról is úgy beszél, hogy azt még az önök agya is képes felfogni.“ Ahogy az emlékeit felidézte, abbahagyta az olvasást, becsukta a könyvet, és az ágy mellett a földre helyez-