Irodalmi Szemle, 1972

1972/8 - Jaroš, Peter: Szégyenpír

te, mert az éjjeliszekrényt egy hete adta el egy regiséggyűjtőnek. Az árulta el neki, hogy aránylag ritka példányról van szó, amely abból az időből származik, amikor még a maiaknál magasabbak voltak az ágyak. Felkínált érte ezerkétszáz koronát. Pavol elfogadta az ajánlatot, és megvált a ritka, különlegesen megmunkált öreg bútordarabtól. Nem sajnálta. Az ezerkétszáz koronáért egy régebbi, enyhén használt hűtőszekrényt vásárolt, s most már nem kell minden falat élelemért az üzletbe futnia, nincs már gondja szalámira, húsra és kolbászra, mert a hűtőszekrényben minden a legnagyobb rendben áll. Megoldotta életének egy újabb kényes problémáját.

Az ágy oldaldeszkájához hajolt, és elfújta a gyertya lángját. Sötétben maradt, amely hirtelen szakadt rá. Bebújt a dunyha alá, kezét a feje alá tette, s hirtelen eszébe jutott, hogy azóta, mióta gyermekkorában abbahagyta, máig sem imádkozott. Amint próbálta emlékezetébe idézni, az imák szövege összekeveredett. Csendben (kuncogott, mert eszébe jutott az a bizarr eset, amikor egyszer áldozás közben leszaladt az ostya a Sromko-fiúnak, aki gyomrának tartalmát hirtelen és akaratlanul a bort tartalmazó protestáns kehelybe ürítette, amelyből a valóságban innia kellett volna. A sötétség elnyelte az emlékeket, s az ember teljesen magára maradt benne. Elérkezett az idő, amikor az emlékek sem jó, sem rossz társnak nem bizonyultak. Az ember egyedül volt, űrrel a fejében. Pavol ilyenkor a mennyezetet bámulta, és megmagyarázhatatlan félelmet érzett. Nem tudná meghatározni, megnevezni, de érezte, hogy ez a félelem fogva tartja. Ha sikerült gyorsan elaludnia, minden rendben volt, de álmatlan éjszakákon, amelyekből az utóbbi időkben egyre több akadt, szenvedés volt az élete. Talán ezért is aludt el Pavol oly gyakran ittasan.

Reggel az ember tele volt jókedvvel, örült a napfénynek, az életnek. Éhesen is volt kedve az élethez. Azon töprengett, mióta válhatott az ember szokásává, hogy a nappal a barátja, az éjszaka meg az ellensége. Szobájában napközben elnézte maga körül a tárgyakat, tudta, hogy azoknak éjszaka is ugyanolyanoknak kell lenniük — nem csupán szobája berendezésének, hanem az egész világnak — mégis, az ismert tárgyak, amelyeket nappal oly szívesen megtapogatott, éjszaka eredeti értelmük mellett új, meghatározhatatlan jelentőségre tettek szert, amitől félt. Bebeszélte magának, hogy mindez talán a mesék hatása, talán az élettelen tárgyakat személyesíti meg, eleveníti föl játszi gyermekképzeletében. Nem tudta biztosan.

Az átvirrasztott éjszakák kimerítik az embert. Azok a nappalok, amelyeket az ember nem tölt meg élettel, kárba vesznek. Az egykori gimnazista, most kút- és csatorna-, valamint sírásó Pavol Sapko minden reggel azzal a reménnyel ébredt, hogy éppen ez a kezdődő nap lesz valamennyi közt a legszebb és a legjobb. Minden reggel volt bátorsága az elkövetkező napot is a testnek és az értelemnek a környezettel való összhangjában élni át.

Pavol reggel még ágyban volt, amikor valaki megzörgette az ajtót. Gyorsan fölkelt, magára kapta a nadrágját, az ingét, belépett a papucsába, és ajtót nyitott. Kint özvegy Pazurkóné várakozott.

— Jó reggelt — köszönt rá hirtelen —, ne vedd rossz néven, hogy háborgatlak, de a sírásást jöttem kiegyenlíteni. ..

— Jó reggelt, jó reggelt — válaszolta Pavol. — Ha már itt vagy, térj beljebb!

Az özvegy belépett, és mindjárt helyet is foglalt. Az asztalra kitette a borítékot, benne a pénzt.

— Meg se nézed, hogy eleget adtam-e?

Pavol megragadta a borítékot, fölemelte, majd visszaejtette az asztalra. Az özvegyre mosolygott, és megállt mellette.

— Elég lesz — válaszolta, holott a pénzt még nem látta.

Az özvegy izgett-mozgott a széken, és nyugtalanul nézett körül a szobában.

— Jó ember lenne belőled, csak ne innál annyit — szólalt meg, és tekintete körbejárta a tárgyakat. — Nagy itt a felfordulás, takarítani kéne ... Látod, neked asszony hiányzik, engem meg az ember hagyott itt.. .

Pavol csak nézte őt, s most az özvegy Is viszonozta a pillantását. Fölkelt a székről, az ajtó felé húzódott,de Pavol mellett megállt.

— Asszony kéne neked — mondja Pavolnak, és hozzásimul. Pavol egy pillanatra magához vonja, de nyomban el is löki.

— Te nem kellesz — mondja. — Még koporsószagod van ...

— Oúú! Te korhely! — sziszegi gyűlölettel. — Ezért még meglakolsz!