Irodalmi Szemle, 1972
1972/8 - Jaroš, Peter: Szégyenpír
— Délelőtt hozzáfogtam, egy méternyit kiástam — mondta Pavol. — Tudom, megnéztem. Nem is hinnéd, hogy félig megtelt vízzel. — Tyű, az a vénember rendes érre akadhatott, én meg nem is igen hittem neki... — Ha még csak az, de abba a vízbe már egy malacom is belefulladt... — Csak nem — csodálkozik Pavol. — Akkor már kár is van. — Ahogy mondom! Dehát egy malac miatt... — Várj csak, vár] — szakítja félbe Pavol. — Ez annyit jelent, hogy nem Jól ástam ki a kutat... Vagy egyszerre kellett volna kiásnom, vagy le kellett volna takarnom... Vagyis délelőtt hiába ástam... Képzeld el, ha egy gyerek esik bele ... — Mit járatod a szád! — torkolja le az elnök. — No látod, nem hagyod befejezni — mosolyodik el Pavol. — Pár pillanattal ezelőtt azon törtem a fejem, hogy melyik a fölösleges munka és melyik nem ... Ahogy látom, délelőtt fölöslegesen fogtam a kútásáshoz, délután viszont jó, hogy kiástam a sírt... — Hagyd már abba — akasztja meg az elnök. — Még sör mellett is a munkáról papolsz... Az embernek nem szabad annyit dolgoznia, hogy agyonüsse magában az embert; annyit hogy igavonó barommá változzék, ezt nem akarod megérteni? A, fütyüljünk az egészre! — Igazad van, fütyüljünk — egyezik bele vidáman Pavol, s úgy látszik, mintha megkönnyebbült volna. — No, ha nem dolgoztad agyon magadat — folytatja az elnök —, akkor befejezhetnéd a kutamat... — Ha elkezdtem, be is fejezem — mondja Pavol büszkén. — Tudod, akad ott munka elég —• folytatja az elnök. — Most, hogy a víz is feltört, nehezebb lesz az ásás... De ne félj, hagyok ott vödröt, és kimeregetheted a vizet, hogy ásás közben össze ne fröcsköld magad ... — Úgy jobb lesz ...! — Aztán meg, ha a kúttal végeztél — folytatja az elnök —, kiáshatnád a vízvezetékcsatornát ... Módjával csináld, óvakodj, nehogy bajod essék.. nevet az elnök. — Ne félj, ügyelek magamra — mondja Pavol ugyancsak jókedvűen. — No hisz, utána majd elszámolunk — veregeti meg Pavol vállát az elnök. — Igazságosan megegyezünk ... — Elhiszem! — Ha tehetném, magam ásnám, de tudod, annyi a másféle munka, hogy az ember nem győz mindent... — Kár erről beszélni — legyint Pavol. — Én magam vagyok, de van mit forognom... Az alvó Bricka felpattant, a szék is eldőlt mögötte, de csak egy pillanatig állt, s az alacsony test dühösen a helyiség közepe felé rontott. A lámpa alatt megtorpant, öklét a mennyezet felé emelte, és így kiáltott: „Hogy engem akar valaki becsapni?!“ A kiáltás után nyomban megmerevedett, keze lehullott, és váratlanul, mintha — ahogy mondani szokás — letaglózták volna, elterült a földön. Alaposat zuhanhatott, akkora puffanást senki sem várt volna tőle. A Bricka kiáltását követő csend beállta után a bennlevők egyike-másika megszeppent. — Úristen, ez meghalt! — kiáltotta a pincérlány a sarokból. Legalább három férfi szökkent föl a helyéről és ugrott az élettelen testhez. A kis embert hanyatt fordították, s egyikük a mellére szorította a fülét. — Lélegzik! Nincs baj! — kiáltott fel. — Ph! Egy ilyen tökmag nem egykönnyen adja ki a lelkét — szólalt meg egy fitymáló hang a sarokban. Bricka megmozdult. Hallani lehetett, hogy a közelében állók fellélegeznek, és néhá- nyan abba az irányba fordították a fejüket, ahonnan a kellemetlen megjegyzés hangzott. Bricka felült. Megrázta a fejét, mint ha a kutya kiér a vízből, sőt horkantott is, mint a csikó, és már talpon állt. Alighogy feltápászkodott, nyomban a sarkot fürkészte, ahonnan valaki olyan megvetően nyilatkozott róla. Ott az a semmirekellő Skero állt. — Engem itt nem fog sértegetni senki, isten az atyám — kiáltotta Bricka szinte sikoltva, és a zsebébe nyúlt. Akik őt nézték, kettőt se hunyoríthattak, s már kés vil-
