Irodalmi Szemle, 1972

1972/8 - Jaroš, Peter: Szégyenpír

— Ne íélj — kiált utána Pavol —, a nap még legalább egy órát sütni fog. . .

Az özvegy eltűnik a kapun túl, s Pavol magára marad. Még lekanyarít vagy két szelet szalonnát és a karéj kenyeret is megrágja, de valahogy nem ízlik neki. A szalonnát is meg a kenyeret is a zsírpapírba csavarja, zsebkését bekattintja, és mindent a nadrágzsebébe gyömöszöl. Még most sem akarózik felállnia. Cabák már abbahagyta a kaszálást, bizonyára beleunt. A nap az ágak közé ereszkedik, az alkonyat kellemes. Pavol a gödörbe néz, s a békés környezetben akaratlanul is eszébe jut az az élő ember a koporsóban meg a gödörben. Akik ott voltak, úgy mondják, hogy kétszer hallották a dörömbölést. Előbb erősebben, később gyengébben. Csak ez után csendesedtek el mindannyian, de épp a csendben nem ismétlődött meg a kopogás. Miért? Mi történhetett az öreggel a koporsóban ...? Talán hirtelen rádöbbent, hol van? S amint rájött, és a rögök koppanását is hallotta a koporsó fedelén, ösztönösen dörömbölni kezdett, azután az ijedtségtől gutaütést kapott és valóban meghalt?! Vagy úgy döntött, hogy marad, ahol van, és önként választotta a halált, a fulladást? Ki tudja? Mindenesetre mégérné elbeszélgetni az öreggel!

Pavol sóhajt és feláll.

Leporolja a nadrágját, fölemeli a csákányt és a lapátot, mindkettőt a vállára dobja, és elindul a temetőből. Könnyedén lépked, mintha súlya sem volna nagy testének. Elsurran a halottasház mellett, átcsúszik a kapun, és nemsokára kiér az országútra.

Ha az ember az országúton le, a falun át ballag szerszámokkal a vállán, olyan mintha önmagát magasztalná. Mintha mindenkinek mondaná: lám, én dolgoztam. Pavol mostanáig sem tudta megérteni, mi különös van abban, ha valaki egész nap kapával dolgozik, de az eszét mákszemnyire sem használja, ha csak arra nem, hogy a szélben minél ügyesebben megcsavarja a cigarettáját. Minél jobb módú, minél agyondolgozot- tabb a gazda, minél véresebbek tenyerén a hólyagok, minél többet bajlódik, gürcöl aránytalanul kisebb eredménnyel, mint az emberi tevékenység más területein, annál nagyobb a büszkesége és gőgje, annál kisebb az alázata, annál inkább megbutul szükségtelen, vagy csaknem szükségtelen módon.

Pavol az országúton le, a házak közt haladva néha szinte restelkedett a vállán cipelt szerszámok miatt. Sokan látták, mert a férfiak ilyenkor estefelé már megmosakodva, kifésülködve, fehér lenvászon ingben kijönnek a ház elé, s a pádon ücsörögve a termésről vagy a mezőn, a gyárban, a politikában történtekről vitáznak. Az asszonyok is, főleg a fiatalabbja, keményített szoknyában és alsószoknyában a derekukat és egyéb bájaikat illegetve megkezdték sétájukat fel és alá. Pavolt mindenki látta. Furcsán érezte magát, amíg el nem érte a kiskocsmát, ahol az emberre legalább hátulról nem bámulnak. Valóságos kínszenvedés volt az úton „vonszolnia“ magát, és mindenkit meggyőzni a lapátjával: lám, ti léhűtők, én dolgoztam a legtovább! Ilyenkor úgy érezte magát, mintha a munka beszennyezte volna; mintha egyfelől joga volna azzal büszkélkedni, hogy dolgozott, másfelől mintha ez megalázó volna. Ez volt Pavol rejtélyes félreértése a munkát illetően ... A fölösleges munkát illetően, persze!

Már a vendéglő közelébe ért, s az egész délutáni munka után csapolt sörre támadt gusztusa, Benyitott, s belülről erős lárma csapta meg, vidám volt a hangulat, bár senki sem énekelt, csak a több szájból áradó beszéd csendült össze dallammá.

Pavol végigjáratta tekintetét az asztalok körül. Az egyiknél, ahol délelőtt Brickával poharazgatott, vagyis ugyannál az asztalnál, ugyanazon a helyen, az ablak mellett, ugyanaz a Bricka ült, úgy ahogy elvált tőle, amikor a sírt ment ásni. Kissé föl is vidult örömében, hogy a pajtása így megvárta. Csakhogy Bricka már a pálinkától kimerültén szundikált. Mellette ült és sörözgetett Klago, az elnök. Pavol megindult feléje.

— Ide jöhetek? — kérdezte.

— Ülj le — kínálta hellyel az elnök.

Letelepedett, s a szerszámokat a sarokba, Bricka háta mögé rakta. Ahogy a falnak támasztotta őket, a lapát összekoccant a csákánnyal, mire Bricka egy pillanatra fölkapta a fejét, de nyomban vissza is hajtotta a tenyerébe, és tovább szundikált. Pavol látta zavaros tekintetét, és rádöbbent, hogy ha berúg, ő is pontosan ilyen. Brickát ebben a pillanatban közel érezte magához.

— Dolgoztál? — kérdezte az elnök.

— Egy keveset. Sírt ástam.

— Azt tudom. Én a kutat gondoltam.