Irodalmi Szemle, 1972

1972/8 - Zs. Nagy Lajos: Mit ugrálsz, Jónás?

kísértetnek az már nem sokat árthat. Arról nem ás beszélve, hogy Jónás halála és eltemettetése megnyugvással tölthette el az öregasszonyt, hiszen, egyebek között, nem kell újabb abortuszoktól féltenie kislányát.

Már épp indulni akart, utoljára még egyszer elolvasta a sír- és szalagfeliratokat, amikor a háta mögött lépteket hallott. Megfordult, és örült, hogy előérzete ez alkalommal sem csapta be őt: Margit közeledett a sír felé.

A lány alig változott utolsó találkozásuk óta. Csak az arca volt 'feltűnően sápadt. A haját, csillogó fekete haját a vállára engedte, mint mindig, ha együtt voltak. Tudta, hogy Jónás imádja szétengedett, szabadon lobogó haját. A léptei is frissek voltak és szaporák. Fekete forrónadrágot, fekete pulóvert, fekete szandált viselt. Ez jólesett Jónásnak. Jobb kezében, rózsaszín krepp-papírban, néhány virágpalántát, baljában öntözőkannát hozott.

— Szervusz — üdvözölte Jónást, de alig nézett rá, mintha valamiért neheztelne a férfira —, régen itt vagy?

— Tíz perce jöhettem — válaszolta tétova hangon —, kerestelek a munkahelyeden, de nem tudták, hol vagy.

— Rengeteg dolgom volt a temetéseddel. Ki (kellett fizetnem a sírásókat, a koporsót, fekete ruhát is kellett vennem, hiszen csak nem temethettük el ilyen galambszürke nyári öltönyben. Az újságokban is meg kellett köszönnöm a részvéttáviratot.

— Ki küldte? — kérdezte mohón Jónás.

— Elza, a feleséged.

— Hát ő is tudja?

— Miért ne tudná! ... A gyászkocsit is ki (kellett fizetnem!

— Jó, majd elszámolunk, remélem a számlákat megőrizted. Itt van az utazási betétkönyvem ...

A lány ezúttal nagyvonalúan átsiklott a közlés fölött.

— Hogy tetszik a sírod? — kérdezte, s most először nézett Jónás szemébe. — Az egyik legjobb sírhelyet vásároltam meg. Elég borsos áron, de közös emlékeinkre való tekintettel...

— Megtérítem! — vágott közbe Jónás kissé idegesen.

— Nem azért mondom... épp csak hogy tudd, őszintén törődtem veled ... A feleséged elütötte egy részvéttávirattal, amit a lányaid például alá sem írtak. Nem hálát várok azért, amit tettem, miután megboldogultál, de azért szeretném, ha megjegyeznéd.

— Megjegyeztem, és minden kiadásodat megtérítem.

— Ezeket a palántákat a városi viráigkertészetben vásároltam, van ott némi ismeretségem, de azért a tőkertésznek vinnem kellett egy liter borovicskát.

— Annyi baj legyen, elég pénz van nálam.

— Akkor hát meg is egyeztünk. Viszont most, ha már itt vagy, segíthetnél.

— Mit óhajtasz?

— Itt, a temető alatt, folyik egy patak, hozhatnál egy-két kanna vizet. Én addig a sírodra ültetem ezeket a palántákat.

— Egy kannával szerintem elég lesz, nem szeretném, ha a víz a fejemre folyna. Elég mélyre temettetek?

— No hallod?! Kétméteres mélységbe. Oda még az esővíz sem csorog le.

— Jó, akkor hozok két kannával.

Elültették a virágpalántákat, és megöntözték őket. Együtt indultak el a temetőből, de a kapuban Margit arra kérte a férfit, várjon, amíg ő egyedül kimegy, nem szeretné, ha együtt látnák őket, mert ha a temetésen a sírásókon kívül alig is volt valaki, azért a gyászruha mégis arra kötelezi őt, hogy egyelőre kerülje a férfitársaságot. Jón|s egykedvűen beleegyezett, elköszöntek, de Margit tíz lépés után visszafordult.

— Tulajdonképpen nálunk is lakhatnál. Az anyám már nem haragszik, nekem meg egyenesen jól jönne. Hiszen holnap munkába kell állnom, nem nagyon lesz időm gondozni a sírodat. Elvállalhatnád, legalább addig, amíg a palánták megfogannak. A lakásért akkor természetesen nem kellene fizetned.

— Azok a palánták egykettőre megfogannak ...!