Irodalmi Szemle, 1972
1972/8 - Zs. Nagy Lajos: Mit ugrálsz, Jónás?
ben Jónás fizette, s az öregasszonynak tudnia sem kellett volna róla, de hát Margit nem tud hazudni, nyilván mindent elmondott az anyjának, amikor a kórházból hazaengedték. Egyébként az első abortusz után költöztek ebbe az Isten háta mögötti cseh városba. Önagysága, Margit anyja úgy menekült a Csallóközből, mintha csak ő maga esett volna teherbe. Azt hitte, ott mindenki ismeri már őket és tud a dologról... Jónás nagy kerülőt tett a városban, töprengve ballagott a foghíjas macskaköveken, aztán betért egy poros mellékutcába, amelyik, mint később kiderült, a dombon elterülő temetőhöz vezetett. Nagyszerűen működnek az ösztöneim, gondolta fanyar szájízzel, tudják, hová vezessenek. Ha már itt volt, belépett a kapun, elindult a súlyos lombú fák alatt kanyargó gyalogösvényeken „sírhelyet keresni“ magának. Jó sokáig eljátszott ezzel a gondolattal, közben a cseh sírfeliratokat böngészgette, mesteri módon megosztva figyelmét, és a fejében is „két malomban“ őrölte -a gondolatokat. Egyik temető olyan, mint a másik, édesmindegy, hol kaparják el az embert, méláz- gatott, igaz, hogy itt szinte kizárólag csehek nyugosznak, de ez nem számít, hiszen mindig is szerette a cseheket, noha csak töri szép, dallamos nyelvüket, ám az is igaz, hogy odalent nemigen lesz módjuk beszélni. Jónás kimelegedett, s körülnézett, hol ülhetne le néhány percre. Egy óriási gesztenyefa igen megtetszett neki. Olyan volt kitárt ágaival, mintha az alul levők nyugalmát óvná szelíd áhítattal. Odaballagott, hogy a tövénél leheveredjék. Nem messze a gesztenye vastag törzsétől frissen hantolt sírt vett észre. Pár napja temethettek oda valakit, Jónás épp ezért szokatlanul kevésnek találta rajta a koszorút. Közelebb lépett, s földbe gyökerező lábbal olvasta a sírfeliratot: Itt nyugszik Végh Jónás szül. 1932. márc. 1. — megh. 1972. aug. 14-én. Béke poraira! Hát ez gyönyörű! — motyogta Jónás, a koszorú szalagjaira pingált, aranybetűs írást silabizálva: „Mély fájdalommal búcsúzik Tőled Margit.“ Az ember még ide se ér, és már el is temették. Gyönyörű dolog, mondhatom! Az jutott eszébe, hogy ez ellen talán tiltakoznia kellene, hiszen ha jól meggondolja, ez egyértelmű a gyilkossággal; ámbár ki tudja! Vajon sokat szenvedhettem? — ütötte föl benne fejét a kíváncsiság. Nem lehet túl kellemes ilyen fiatalon meghalni, nem is hihető, hogy természetes halállal halt meg, sokkal valószínűbb, hogy valaki (a vénasszony?] jól fejbe vágta. Alighanem tegnap temették. Nagyon sürgős volt nekik, hogy elkaparják. Nyilván Margit Is emiatt vette ki a fizetetlen szabadságát. Vajon pappal temették? Ez ellen minden porcikája tiltakozott, hiszen már diákkorában ateista volt, az elsők között lépett ki az egyházból, sőt, azóta is számtalan ateista előadást tartott. Mit szólnának azok, akiket sikerült meggyőznie, ahhoz, hogy egyházi gyászszertartással földelték el? Szerencsére nem biztos, hogy így volt, hiszen Margit ismerte őt, tisztában volt világnézetével, s ha ő intézte a temetést, akkor a papot, remélhetőleg, mellőzte. De még így is lehangolónak találta a saját sírját ezzel az egyetlen koszorúval. Margit legalább a városi szerveket értesíthette volna, s közéleti érdemeire hivatkozva, kérhette volna, hogy koszorú- és virágadományaikkal, esetleg a tűoltózenekar bevonásával, járuljanak hozzá a temetés méltóságának emeléséhez. Viszont úgy látszik, Margit teljesen titokban, vagy legalábbis a nyilvánosság kizárásával, intézte el a temetést, s ez a felismerés azt a gyanút keltette Jónásban, hogy a lánynak a halálához is lehet némi köze. Rosszkedvűen rugdalta a vörösesbarna göröngyöket. Azon tűnődött, mi lenne, ha mégiscsak beállítana a lányhoz és kivallatná őt temetése részleteiről. Ismét eszébe jutott a forró étolaj, de aztán elmosolyodott — hiszen egy hullának, egy visszajáró
