Irodalmi Szemle, 1972
1972/8 - Zs. Nagy Lajos: Mit ugrálsz, Jónás?
Zs. Nagy Lajos mit ugrálsz Jónás ? Leszállt a vonatról, körülnézett, és elindult az állomásépület felé. Már a vonatban érezte, hogy a lány nem várja őt. Talán meg sem kapta a táviratot, hiszen csak délben adta föl, nem biztos, hogy kézbesítették. Végigjárta a várótermeket, benézett a restibe ,az olvasóterembe. A lány nem volt sehol. Jónás nem érzett csalódást, számított rá. Vagy mégse? Miért nem rendelt például szállodát? Ha most nem kap szobát, akkor itt alszik a váróteremben? Ezen a szutykos állomáson? Beült az étterembe, megvacsorázott. Pirított sertésmájat evett, sört ivott rá. A sör elbágyasztotta, mozdulni se volt kedve. De tizenegykor zártak.- Fizetett, s elindult a városba, szállodát keresni. Szép, langyos nyári este volt. Egyedül ballagott az ismeretlen város ismeretlen utcáján. Valami városközpontnak csak kell lennie, valami főtérnek, árkádos házakkal, mint a többi cseh kisvárosban, gondolta. De valahogy túlságosan kihaltnak találta ezt a várost. „Az úton senki, senki, látom, hogy meglebbenti szoknyád a szél“, jutott eszébe az Űda, és látta is Margit meglibbenő szoknyáját. Elég rossz volt a megvilágítás, a képzelete ilyenkor kitűnően működik. Ha ez a város időközben kihalt, nyilván neki kell eltemetnie lakóit, -abba pedig bele lehet őszülni. Margitot egy szomorúfűz alá temetné, ha egyáltalán vannak erre szomorúfüzek. A többieket közös sírba, amit neki kellene kiásnia. Ez a munka őszig is elhúzódhatna, a lakók addigra megaszalódnának a napon. Lehet, hogy bűzlenének? Biztosan. Jónás megrázta a fejét, jusson valami okosabb dolog is az eszébe e morbid ötletek helyett. Arra kellene gondolnia, hogy Margit igenis kijött volna eléje, ha megkapja a táviratot. Ha nem délben adja fel, ebédszünetben, amikorra már a postáskisasz- szonyok munkakedve teljesen elpárolog. És feledékenyek is ilyenkor az istenadták, lehet, hogy egészen megfeledkeztek a táviratról, lehet, hogy végképp nem is tartották fontosnak, elmentek fagylaltozni, ő meg bolyonghat most ebben az ismeretlen, kihaltnak látszó városkában. Végül mégiscsak eljutott a főtérre, örült, hogy ilyen jól ismeri a cseh kisvárosokat, azokat is, amelyekben még sosem járt. Itt már emberekkel is találkozott, szerelmespárok andalogtak az árkádok alatt, a kávéházban zene szólt, pattogó cseh polka, a kivilágított, de elfüggönyözött ablakokon Jónás láthatta a táncolok árnyjátékát. Felfoghatatlan, gondolta, hogy ezek Ilyenkor is táncolnak, mikor pedig a város kihalt. Mert ez az idétlen gondolat ismét az agyába igyekezett fészkelni magát. Megállt, és féllábon, félrebillent fejjel ugrálni kezdett, mintha a vizet takarná kiirázni a füléből. Valaki hangosan nevetett az egyik oszlop mögött, nyilván bolondnak nézte őt. Érezte, hogy belepirul a szégyenbe. Pedig a pirulásnak ilyenkor semmi értelme sincs: nem látják. A szállodaportás fehér szalmakalapban állt a pult mögött. Jónás ilyet még nem látott. Hogy szobát kapjon, cselhez folyamodott. Azt kérdezte a szalmakalapostól, meg-
