Irodalmi Szemle, 1972

1972/8 - Bereck József: Biliárd néhány hős emlékének

pattanásig kerek hasa mellé. „Kétszáznegyvenhét.“ A tömeg néhány lépéssel hátrább húzódott. Az asszonyok hangtalanul tördelték a kezüket. Az udvart betöltötte a trokár- ral megszurkált és szondával öklendezésre kényszerített állatok megkönnyebbült nyöszörgése. Aztán az asszony inas, száraz öklével a tehén dobszerű hasára csapott, energikus mozdulattal talpra állt, és szürke tekintetével az elnököt kereste: hát ezért járkáltál a nyakamra, János, ezért agitáltál, hogy aztán sajátkezűiéig elmetszd a nyakát... Pódafai János kezére lassan rászáradt a vér. „Kétszázhetvenkilenc.“ Egy pillanatra úgy látszott, mintha szíven vágta volna, hogy az asszony elment, meg sem várva a magyarázkodást. Tekintete valami biztos pont után kutatott, mintha egyszeriben kisültek volna a gondolatai, de aztán alig észrevehető átmenettel feladta, amit nem is kellett volna csinálnia: Igaz, Kincses a legjobb tehenünk volt, mondta meglepően tiszta hangon, de nem lehetett megmenteni, tudjátok mindnyájan, hogy nem lehetett megmenteni, de a többi huszonhét megmaradt, nézzétek, és én nem akarom, hogy valaki nekem itt siránkozzon, átkozni átkozhat bárki, vagy megérdemlem, vagy nem, de ne siránkozzon nekem itt senki, mert, az úristenit neki, milyen paraszt az, aki ilyen szélben, dércsípte előtt ráhajtja a marhát a friss hajtásra... „Háromszáznégy.“ Olyan indulattal kezdte mosni véres karját a kifutó melletti betonvályúban, hogy senki se merte megemlíteni a két tehenész nevét. Miután anyám megállapította, hogy a vöröstarka Piroskánk nincs a szerencsétlenül járt állatok között, kézen fogott és hazavonszolt.

„Lejárt!“ Kis odújában az időmérő óra egy jól hallható kattanással megszűnt duruzsolni. „Háromszáznegyvenen állsz.“ Olyan ember hangjával mondta, mint akinek semmi esélye sincs. Fogadni mertem volna, már arra sem gondolt, hogy esetleg bábut döntök. Mindössze három golyó maradt fenn a biliárd posztóján. Gyakorlatilag tehát nem hozhatta be az előnyömet. A sakkozó ilyen helyzetben elfekteti a királyt. Rég tudtam, hogy nem érti ^sakkot. Mindegy. Éreztem, hogy hiába próbálkozik: a játszmát én fogom befejezni.

Nem sikerült kihasználnia az utolsó lehetőséget sem. Pedig igazán sikerülhetett volna neki a gurítás, hiszen már nem is igen akarta. Valami furcsa szomorúság tükröződött az arcán, s mint a szappanosvíz, a szemébe is beszivárgott. Visszatette a dákót a helyére, láttam rajta, hogy már indulni készül a pult mögé, hogy kimérje a konyakokat. Lépései a pingvinére emlékeztettek. Lábát tönkretette a sok éves kocsmáros- kodás. Kint a söntésben jól látni a lába rozzantságát; a pult mögül csak a felsőteste látható, a széles válla, a fürge keze, hosszú vékony ujjai, legtöbbször mosolygós, csaknem teljesen ránctalan arca, őszülő halántéka. Ez a Csöllei már sokakat megtévesztett. Ügy tudom, néhány közelben lakó asszonyt is. Azt mondják, a kézbesítőnő legkisebb gyerekét is ő csinálta. Ügy hallottam, a felesége egy időben el akart tőle válni, csak sok volt már a gyerek. S most ez a nyílt szomorúság az arcán. Nem tudtam mit kezdeni azzal a szomorúsággal. Megzavart. Nem akartam sajnálni, de sajnáltam. Egy játékhoz két ember szükséges. Ahhoz is, hogy egy harmadik szülessen, örülni, szo- morkodni, meghalni már egyedül is képes valaki. így lesz vége a világnak. „Várj csak, még nincs vége!“ Azt hitte, hogy ugratni akarom, mert a következő pillanatban két golyót megjátszottam. „Ezért várjak?“ A szeme gyermekőszintén vádolt. „Háromszázötvennyolc.“ Nem nevettem. Sőt, egy parányi bűntudatot is éreztem.

Az utolsónak megmaradt golyót elhatározott szándékkal tettem a kezdőpontra. Az öregekre pillantottam: figyelmük (vagy közönyük) mit sem változott a játék megkezdése óta. Semmi baj, kedveseim! A játék lejátszatott lassan meghaló emléketek tiszteletére; a befejezés ne tévesszen meg titeket. Érzem, hogy méltó lesz egykori valótokhoz. Magamban kajánul mosolyogtam, hogy az egész játék alatt nem kellett úgy összpontosítanom, mint az utolsó gurításra. Nem a legegyszerűbb, legátlátszóbb megoldást választottam, de azért bíztam a sikerben. És még valamiben. Szándékomat óvatosan beleszorítottam a kőrisfa botba, finom, érzékeny lökéssel megsúgtam a sza- ladásra kész golyónak, aztán mint aki jól végezte a dolgát, leültem az asztalomhoz. Közben azért láttam, hogy a huncut piros csontgolyó hűen teljesíti parancsomat: nekiszalad az oldalfalnak, kecsesen eltaszítja magát, majd nekiperdül a homlokfalnak, és onnan elrugaszkodva ...

„Bábu, bábu! Dodóóóóó, mit csináltáááááál! Pihaaaaaa, ilyet még nem láttam!“ Visszalendült a biliárdasztalhoz. Nem akart hinni a szemének. Hol a feldöntött bábura, hol az öregekre, hol rám pillantott. Szemében — mint felvillanyozott, csillogó