Irodalmi Szemle, 1972

1972/8 - Bereck József: Biliárd néhány hős emlékének

meztelen talpukkal fölverték az udvar porát, előre-hátra buktak a nevetéstől, hasukat, combjukat csapkodták. Lajos bácsi fájdalmas, megsértett tehetetlenségében néma szoborként állt a raktár ajtajában. Nem tudom, hogy akkor éppen volt-e a boltban petróleum. Mindenesetre örültem, hogy engem nem vett észre.

Csöllei következett. Biztosan ideges volt már, mert nem ért el semmit. „A fenébe is, ezt az állást pedig mindig megjátszottam. Ügy látszik, elfordult tőlem a szerencse.“ Dákója üresen koppant a padlón. Oldalt megemelt karja szárnyszegetten hullott vissza. Láttam rajta, hogy ha nem is egészen, de lényegében megadta magát. Logikus. Egy bizonyos alaphelyzet két ember közül csak az egyiknek lehet kedvező. Nem tudhatta, hogy ugyanazon cél elérésére nem minden esetben elegendő ugyanazon szándék. Főként a mi esetünkben nem. Igaz, éppen csak kiegyenlítettem az előnyét, de ettől függetlenül tudtam, hogy vitathatatlanul, meggyőzően elverem. Hogy miért tudtam? Talán mert öt perccel tizenkettő előtt rájöttem, hogy lényegében nem akármilyen emberek előtt játszom? Mert ha nem is varjúi, de emlékként meghatározható hősi mivoltuk elvitathatatlan? Talán ezért. Ma már őszintén örülnek minden estének és minden reggelnek. Ma már nem isznak annyi féldecit, ahányat akarnak. Nem számít. De arra azért még jók, hogy néha egy bizonyos időben és helyen, mondjuk a kocsmában találkozzanak (még az sem számít, ha rendszeresen ott van velük Herczeg András, aki vasúti pályamunkás volt a nyugdíjkorhatárig és Hundzsa, aki viszont éjjeliőr — még azon túl is), és találóan vagy nem — a szövetkezesítés időszakának hősei voltatok, emléketek testvérek között is megérdemel egy partit. Egy fölényesen megnyert partit. Tiltakozni nem tudok, mert fogalmatok sincs, hogy miről van szó. El sem tudjátok képzelni, hogy fel-felvillanó képetek mozgósító hatású is lehet. Éppen egy kora esti biliárdnál. Vagy másképp fogalmazva: angyalian semlegesítitek a túlzott igyekezetet. Ami persze ugyanaz, és éppúgy jó. Mert, habár minden éremnek két oldala van, néhány képnek mégis a színe a fonákja. Bizony, kedveseim! És én úgy elverem a Csöl- leit, hogy többé nem lesz kedve dákót fogni a kezébe.

„Nézd, így kell ezt megjátszani! Ezek a falak itt csupa derékszöget zárnak be. Egyszerű az egész. Olyan szögben vágódik el a faltól a golyó, amilyen szögben becsapódott. Logikus? A többi már a te dolgod. Besózod balról, megpaprikázod jobbról... Ki hogyan szereti. Vagy .. .: tudja? Hát ami azt illeti, ebben is van valami igazság. Szóval így!“ Előre tudtam az eredményt, nem igen érdekelt a kocsmáros, s egyik pillanatról a másikra láttam magamat, amint botladozva anyám mellett szaladok a Csiba major felé. Fiatal anyám minden ereje és rémülete a lábában és érdes tenyerében vibrált, nem csoda, hogy már a kisbári kanyar után elakadt a lélegzetem. A levegőben valami kegyetlen, ismeretlen, eddig nem tapasztalt dolog pernyeszagát véltem érezni. Kilincsek nyikordultak, utcakapuk csapódtak, ijesztőn hallgatag asszonyok, férfiak csatlakoztak hozzánk. Rohanó lépteink alatt tompán dobogott a föld. A szél kipirult homlokunkhoz verte a vészharang hangját. „Piros, két fallal, kétszáztíz.“ A major udvarába érve megdöbbentő kép fogadott bennünket: szanaszét — mint ügyetlenül felfújt ballonok — a szövetkezet tehenei hevertek. Gumikötényes, feltűrt kézelőjű férfiak szaladgáltak a kínosan nyöszörgő állatok között, kurta, izgatott szavak pattogtak a levegőben, már kékül az orra, Ernő, hozd a trokárt, a szonda már nem segít, gyere már az istenit..., na, szúrd csak a horpaszába ..., mit vagy beszarva ..., szúrd már, nem oda... feljebb... oda. A tehén teste megrándult, s a következő pillanatban erős párasugár lövellt elő a horpaszából, na na, ne félj, Pöttyös... ne félj buga- ram . .. így, derék boca vagy ... Anyám fürkésző szemmel figyelte az állatokat, ügyet se vetve a szaladgáló, kiabáló, kiöklendezett spenótra emlékeztető herétől mocskos férfiakra. Tehetetlenül vergődtem érdes tenyerében. Aztán megpillantottam Pódafai Jánost. A kifutó korlátja mellett egy elkékült orrú, fuldokló tehén fejét csavarta hátra a szarvánál, ide emberek, fogjátok le, ezen már nem lehet segíteni. Hangját a túlfűtött izgalom és a józanság furcsa keveréke tette ellenkezést nem tűrővé, néhányan máris ugrottak, moccanatlanná markolták a szegény párát, Erzsi, ide a kést. .. így ... no.... most fogjátok. .. Anyám elfordította a fejem, s amikor végre elengedett, az állat már a hátán feküdt, merev lábait laz égnek szegezve. Mindenki odasereglett. Némán álltuk körül a tetemet. A toronyban, a falu túlsó szélén, utolsót kondult a harang. Hirtelen egy sovány, magas asszony verekedte át magát az embergyűrűn, jóságos istenem, hát mégis igaz, a Kincses, a drága Kincses, az én egyetlen Kincsesem. Hangja teljesen színtelenné vált, tenyerével eltakarta a szemét, és leroskadt a kimúlt állat