Irodalmi Szemle, 1972

1972/8 - Bereck József: Biliárd néhány hős emlékének

pillanatra abban is kételkedni kényszerültem, hogy jobban tudok játszani, mint ő, s amikor a harcsabajszú Lajos bácsi biztatón felém bökte suta szivarjának parazsát. Felszabadultan mélyeket szívtam a cigarettámból. Szó ami szó, ma már elég rozzant hősök, gflndoltam magamban bocsánatkérő örömmel, s az asztal fölé hajoltam, felmértem a golyóállást, aztán lágyan (finom belső nyeséssel) kigurítottam a piros csontgolyót. Nem is igen figyeltem az útjá,t, felvillant előttem a kép, amikor a fiatal, repedt sarkú enyedi cigányasszonyok nagy ricsajjal, könyörögve, kabátja ujját húzogatva követték Lajos bácsit az anyagraktár felé: Lájos bácsi, csak níhány decit, a botba nem vót, isten bizony Lájos úr, higgye el, a csórék fínek a sötítbe, hát mi az magának Lájos úr, níhány deci petrólejumba nem fog belehaani a jéerdé. Mint egy vezér, öles léptekkel haladt az élükön, de a raktárba érve (az anyagraktár néhány évig a szomszédunkban volt) becsapta előttük az ajtót. „Negyvenkettő.“ A kócoshajú asszonyok megtorpantak, de nem tágítottak a raktártól. Tovább mondák a magukét, és nyomaték kedvéért öklükkel hébe-korba az ajtóra is rácsaptak. Én is kinn rekedtem, de tudtam, hogy Lajos bácsi mit csinál a raktárban. Sokszor voltam benn nála. „Ötvenhét.“ Űjra és újra segítettem neki számolni a borjúköteleket, a falon lógó vadonatúj lószerszámokat: külön-külö i a zablákat, komötokat, istrángokat és gyeplőszárakat. Emlékszem, akkor egészen elbűvölt a sok új dolog alkotta gazdagság. Minden alkonyaikor türelmetlenül vártam, hogy feltűnjön házunk előtt Lajos bácsi határozott tartású alakja, hogy aztán utánasettenkedjek, és szertartásnak is beillő ünnepélyességgel rfiegszámol- juk a patkókat, viharlámpákat, ökörláncokat, ekevasakat, ékszíjakat, különböző szögeket tartalmazó zacskókat, gépzsírral teli dobozokat, gumikötényeket, lakatokat és fejőkannákat. „Hetvenöt.“ Én voltam a legszerencsétlenebb, amikor kinn a falu végén, a szövetkezet telepén fölépült az új központi raktár. Nem bizonyíthattam többé Lajos bácsi előtt a számolókészségemet, nem lehettem részese egyfajta kora esti lelkiismeret- vizsgálatának, és nem hallgathattam némán, amikor számolás közben — mintha csak magának beszélne — azt mondja: mert nagy felelősség ez, fiam, én vagyok a raktáros, de amit látsz [kezének behatároló-meghatározó ívét soha el nem felejtem), az mindenkié, látod, ez a felelősség, mert azt mondanák: Tópart Lajos, mi bíztunk benned, de te visszaéltél a bizalmunkkal... Szinte vigyázzba merevedve hallgattam olyankor, mert bizonyítani vagy a szavait ellenezni nem tudtam, csak éreztem, hogy egy ritka pillanatában csak velem beszélt így a darabos ember. Mindenki mással nyersebben, kurtábban közölte volna becsületessége egyszeregyjét. „Kilencvenhárom.“ Felnevettem.

A kocsmáros félreértette. „Nem gondolod, Dodó, hogy egyszerre ennyi is elég“ Egyre lehangoltabban jegyezte a találataimat. Nem számított ilyen váratlan fordulatra. Az igazat megvallva, én sem. Csakhogy már beleéltem magamat, hogy megy. Mindig beleélem magamat, ha valami megy. Majd ő is megszokja. Mint ahogy Lajos bácsi megszokta, hogy Tópart helyett Tópartinak hívja mindenki. Különben ezért nevettem. Másoktól hallottam, hogy régebben sokat ellenkezett, gyűléseken is közbevágott, hogy már pedig ő Tópart Lajos és nem Tóparti, s ha valaki még egyszer Tópartinak fogja szólítani, akkor... Sosem fejezte be éles hangú figyelmeztetéseit azokon a gyűléseken, s az eredmény: ma már nagyon kevesen tudják, hogy a valódi neve egy i-vel rövidebb. „Száztizenöt.“ Nem akartam, hogy ellobbanjon a húsz év előtti raktáros képe: „Biztosan?“ Csöllei arca világosan bizonyította, hogy a reménytelenség és a düh édestestvérek. „Emberek! Hát nem számoltam rendesen?“ Kérdésével külön-külön mindegyikük arcát végigpásztázta. A varjak (...: hősök) sorjában bólintottak. Lajos bácsi is. Csak azért, hogy félreértse, ismét elnevettem magam. Egyszerűen: élveztem a helyzetet. „Százharmincöt.“ Nahát, ilyen húszast se csináltam még soha! Megy ez, Lajos bácsi, mint az ágyba ka ..., ugye?

Ahogy az öreg arcába pillantottam, éreztem, hogy ma már simán elbánna az enyedi cigányasszonyokkal. Akkor, amikor én is kinn rekedtem, és a cigányasszonyok öklükkel verték az orruk előtt becsapott ajtót, nem bírta sokáig, megjelent a küszöbön: menjenek a fenébe, én is csak a Nácinál veszem, van a boltban elég, hát mit gondolnak, jótékonysági egylet vagyunk, vagy mi.. . Szájából keményen recsegett a szó, a szeme türelmetlenül szikrázott, de a tarka szoknyás cigányasszonyok kelletlenül vették tudomásul a határozott elutasítást. A legpofásabb közülük Lajos bácsi elé pattant, csípőre tette a kezét: hát ezt mondja a bolondnak, Lájos úr, ne nekünk, míg hogy maga is a Náciná veszi, egy kis gódeszunk azír nekünk is van, bizony, még itt is — és megpaskolta kidüllesztett kerek fenekét. A többiek rikoltozó hahotázásba kezdtek,