Irodalmi Szemle, 1972

1972/8 - Bereck József: Biliárd néhány hős emlékének

zéről azt a fölösleges ujjat, de azóta sem tudom felejteni sokujjú tenyerének szorítását, szemének gyertyaláng lobogását. «

„No jó! Kezdhetsz!“ Úgy éreztem, hogy el kell ikerülnöm a varjak kárörvendő tekintetét. Lényegében nem azért, mert kárörvendőn néztek. Inkább mert úgy is nézhettek volna. Egy pillanatnyi habozás után fölegyenesedett. „Mibe játszunk?“ Rögtön utána mintha már szerette volna visszaszippantani.“ Naa ... két stamperli. Jó?" Őszintén sajnáltam. Játszani szeret, az vitathatatlan, de azt már nem tudja, hogy a játék szabályaival, belső törvényszerűségeivel lényegében a tétje is adott. „Jó, de ha már játszunk, legyen értelme. Három-három konyak! Rendben?“ Tisztán láttam rajta, hogy gondolataival a zsebében a koronái között turkál, a kereskedők palástolt izgalmával mérlegeli a kialakult helyzetet. Azt azonban nem engedte meg, hogy visszaüljek az asztalomhoz. „Jobban tudsz, de nem bánom. Legyen három konyak.“ Mint egy mártír. Elnevettem magam: „Mit vagy annyira betojva! Igaz, hogy jobban tudok, de ha nem akarok játszani, akkor biztosan vesztek. Ha nincs kedvem a játékhoz, akkor csak veszthetek.” Legyintett, de a tekintete azt mondta, akkor mi az istennek mondtad a három konyakot, én kimondottan a játék kedvéért találtam ki az egészet, és a két stamperli is csak három negyven. Nem érdekelt a tekintete, azt gondoltam: most már zabáid meg, amit kisütöttél.

Nem volt semmilyen elképzelés a nyitásában, soha nem volt semmilyen elképzelés a nyitásában, de mint máskor, most is elég jól potyogott neki. Nem számoltam, szentül hittem, hogy majd a végén kitudódik az igazság. Elverem, kíméletlenül elverem. Mint talyigás a szamarát. Ügy számolta össze a találatokat, hogy a dákó végével követte egy-egy csontgolyó útját. A részeredményt a következő gurításig úgy forgatta a szájában, mint a forró kását. Aztán már oda kellett figyelnem: úgy látszott, minden sikerül neki. Még az is, amire egyáltalán nem gondolt. Nem, nem ijedtem meg a kezdeti tetemes hátránytól, de furcsa szomorúság fogott el. Kár volt végül is ráállnom a játékra. Magamban egyenesen szurkolni kezdtem az órának, hogy minél előbb duruzsolja le a tíz percet, és szabadítson meg ettől a hülyeségtől.

Diadalmasan lélegzett egy mélyet, amikor több már nem esett neki. Szinte kár- örvendően lépett el az asztaltól; mindenki láthatta, hogy rossz, kimondottan lehetetlen golyóállást hagyott nekem. Ezzel semmit sem lehet kezdem, gondoltam mindjárt, s ez egy kicsit megnyugtatott. Ogy is lett: nem értem el semmit. Sőt, amikor helyet adtam neki, egy pillanatra abban is kételkedni kezdtem, hogy jobban tudok játszani, mint ő. Az öregek múmiaarccal nézték az egyenlőtlen játékot. Szemük szinkronban mozgott a biliárd piszkoszöld posztóján szaladgáló csontgolyókkal. Láttam: a játék fénytelen tekintetükbe lopózott, de darabos homlokuk mögött már az éjszaka készülődött bátortalanul. Nehéz kezük külön életet élve nyúlt a sörért, sodort formátlan cigarettát a korona hatvanas, szecskaszerű dohánykeverékből, vagy épp tehetetlenül pihent a sörfoltos abroszon.

Közéjük kívánkoztam, három, négy vagy hat lépésnyi távolságból nézni a csontgolyók hiábavaló szaladgálását. De nem lehetett. Valami azonban az eszembe villant. Néhány pillanattal második próbálkozásom előtt megfejtettem a galambősz varjak titkát. „Száznegyvenöt.“ Jól van, jól van, csak írd fel, gondoltam. A dákó már a kezemben volt, a golyót is a kezdőpontra helyeztem, de mintha azt súgta volna valaki: csak nyugodtan öregem, nincs veszve semmi — s a fenébe, valahogy úgy éreztem én is, és nem értettem, miért akarja megszüntetni ilyen jó cigi gyártását az érsekújvári gyár, miközben hanyag mozdulattal egy Marsot dugtam a számba. Tóparti Lajos ült a biliárdhoz legközelebb, s amikor számban a fityegő cigarettával feléje néztem, asztala fölött rögtön felém nyújtotta tömzsi szivarjának parázsló végét. Igen, akkor jöttem rá, amikor a cigarettám vége alig hallható sercenéssel tüzet fogott, arra amit tulajdonképpen rég tudtam. Magamban még sohasem fogalmaztam meg így. Előbb talán nem is lehetett, csak most, majd negyedszázaddal később, a kocsmai biliárd előtt állva, ölnyi kőrisfa botot szorongatva. Pedig világos az egész: ők mindnyájan — Lajos bácsi, Kis Nagy Gyula, Beke Samu, Pódafai János és Görcs László — szövetkezetesítés korának hősei voltak. Ahányszor csak találkoztam velük a kocsmában, éreztem, az öregségen kívül még valami összeköti, hasonlóvá teszi őket. Ez az érzés mindig, szinte csökönyösen kísértett, de a felismerés, a meghatározás töprengés nélkül sosem ötlött fel bennem. Csak akkor, amikor Csölleinek már százhúsz fórja volt, amikor egy