Irodalmi Szemle, 1972
1972/8 - Egri Viktor: Érzelmes utazás
Feri emléke ellen, ha azt állítanám, hogy kevés volt benne abból az igazi lázadóból, aki úgy érzi, hogy rombolás nélkül élni nem lehet, hogy el kell tűnnie a föld színéről mindennek, ami megalázza, bilincsbe veri az embert. Amikor meghalt, huszonkét éves volt, de már teljes ember, s minden oka megvolt rá, hogy visszatetszést szüljön benne a fasizmus szekerét toló korrupt társadalmi rendszer. Kirántani a világot a fertőből, amelybe belesüppedtünk, csak olyan hittel és szenvedéllyel, olyan megszállottsággal lehet, amely benne és társaiban élt. Sokszor forgatom a fejemben békétlenül, vajon ha nem esik a nyilasok kezébe, és nem oltják ki az életét, mi lett volna belőle, merre fordult volna a sorsa? Tudott volna ellentmondásos, lázongó szellemével az élet hétköznapjaiban konstruktív emberré válni? Szeretnék magamban igennel felelni, mert ez tette volna őt igazán naggyá, a szó legnemesebb értelmében forradalmárrá ... Régmúlt ifjúságom csillogó taván lelmerül egy operaest emléke. Szülői engedéllyel Feri vitt magával, és talán azért oly gazdag és színes ez az emlékem, mert az egész aranybarna ragyogás és varázs, a zene és ének, vele áll kapcsolatban. Azóta megszámlálhatatlanul sokszor estem hasonló elragadtatásba, de egyik est sem hagyott bennem oly mély nyomot, mint ez az első igazi nagy találkozás a színpad világával. A tizenharmadik évemben jártam akkor, Feri három esztendővel volt idősebb, s ez feljogosította, hogy gyámkodjék felettem. Már hatkor elindultunk hazulról díszben, én a születésnapomra kapott, első hosszú nadrágos kék ruhámban és nyakkendősen; Feri is kicslpte magát, apa borotvakészülékével eltüntette az álla sötét pelyhét; suhancosan szép volt vizes kefével ráncba szedett koromszín hajával, a nyári táborozástól barna- pirosra égett arcával. Az úton buzgón magyarázta a Trubadur kusza, zavaros meséjét, a spanyol grófi család tragikus történetét, s végül nagyot legyintve kijelentette: — Rémtörténet az egész, Öcsi! Nem fontos a szó, ne is figyeld, hogy mit énekelnek. A zenére, az énekre ügyelj, az áriák és duettek gyönyörű melódiájára. Majd oldalba böklek, ha valami különösen szép következik. A bejelentett gyengéd lökés nem Is maradt el, pedig nem lett volna szükség rá: az öreg Ferrando balladájától, a Sargasto-palota sejtelmes holdfénytől ellepett kertjében talpig selyemben megjelenő tüneményes szépségű Leonora szerelmes áriájától kezdve, az utolsó szín hátterében fellobbanó máglyáig mintha én is abban a tűzben égtem volna, amely az egész zenedráma érthetetlen történetét elborította. A harmadik emelet első sorában ültünk, éppen középen, ahonnan az egész színpadot pompásan áttekinthettem. A harmadik felvonás táborképében, amikor a cigánylányok tüzes táncot lejtenek Luna gróf fegyveresei előtt, Feri odasúgta: — Látod, Öcsi, így táncolt odalenn a Nagyi! A bűvölet, amibe a kavargó színes látvány merített, hirtelen megváltozott, a varásznak új hulláma csapott át rajtam. Elég volt a Nagyi nevének említése, hogy átröppenni lássam a színen, de nem a kasztanyettát ütő, piros rokolyás cigánylány képében, hanem elvarázsolt habosszoknyás hattyúlányként, ahogy oly sokszor láttam őt a szalonjuk falán, az ablakokkal szemközt függő festményen. Ö, a Madárka, itt szállt, itt röpdösött ezen a színpadon, míg egy nap nem a rá- kényszerített rend ellen lázadó Herceg, hanem egy szürke hétköznapi ember ragadta magával tiszta érzelemmel, hogy szerelmükből megfoganjon apám, és legyek én is .. . Hátam mögött Fen barátai halk zümögéssel mocorogtak és pecsenyésre tapsolták tenyerüket Azucena bosszúáriája, Manrico kardlengető strettája, Luna gróf és Leonóra utolsó kettőse után. Talán csak két esztendő múlva, amikor én is szorgalmas nézője lettem Verdi és Puccini operáinak, Wagner zenedrámáinak — Mozartot csak esztendőkkel később sorolhattam kedvenceim közé — értettem meg, hogy valóságos klanba cseppentem, amelybe Feri kedvéért vettek be. Feri tűrhetően hegedült, engem anya egy évig zongorára fogott, de mikor külön rajzórákra kezdtem járni, lemondott róla, hogy zongoraművészt neveljen belőlem. Ma persze sajnálom, hogy kezdettől fogva nem foglalkoztam zeneelmélettel, a kontrapunkt törvényeivel, és zongorán csak kalimpálni tudok. Ha jártasabb muzsikus lennék, ma talán nem Macbeth komor sziklavárát tervezném, nem Ibsen, Csehov, Shaw és hazai szerzők darabjaihoz készíteném a bensőséges térhatású díszleteket, hanem megíeremteném a merészen előugró Walkür-sziklát. Brünn hilda búcsúénekének, Wotan Tűzvarázsának színhelyét, a Wallhalla égbe törő tömör tornyát, a Wartburg dalnokversenyének dísztermét, felépíteném a Katalin-templom
