Irodalmi Szemle, 1972
1972/8 - Egri Viktor: Érzelmes utazás
előcsarnokát, Iván Hovanszkij herceg főúri lakát a perzsa táncosnőkhöz illő nehéz bizánci pompával; tobzódnék a színekben, hogy Klingsor fantasztikus virágos kertjét odabűvöljem a színpadra Parsifal pünkösdi varázsához. Ám úgy lehet, hogy a színről eltávolítanák minden romantikus naturalizmust, nehéz pompa helyett a végletekig egyszerű vonalakkal, kevés díszletelemmel élnék, és magam vállalnám a rendezést is, hogy az öncélú látványosság és teátrális játék helyett előtérbe jusson a zenedrámák, igazi gondolati és eszmei mélysége. Feri barátai közt volt egy pápaszemes, apró termetű fiú; őt tekintettem a klan főnökének; Ferivel együtt majd minden este ott kuksolt a karzaton. Nem tartozott a vékonypénzű, igazi zeneértők, főiskolai növendékek közé, akik a laikus fülnek nehezebben érthető Siegfried, Az istenek alkonya vagy egy Richard Strauss operabemutatóján ellepték a hátsó sorokat, a lépcsőkön is kuksoltak, és zseblámpáik gyér világosságánál partitúrák, zongorakivonatok fölé görnyedve követték az előadást. A pápaszemes Béla és a többiek a bel canto szerelmesei voltak, afféle bennfentesek. Esténként névre szóló jegy várt rájuk a pénztárban, de kikérték volna maguknak, hogy klannak tartsák őket. A jegy kijárt nekik ikedvenceiktől, akiket áriáik után, nevüket kiáltva, lelkesen és hosszan megtapsoltak; az előadás után ott várakoztak rájuk a művészbejárónál, hogy elragadtatásukat kifejezzék. Ismerték kedvenceik szerepkörét, tudták, ki mikor mit és hogyan énekelt, kinek mikor sikerült tökéletesen a magas cé, Mimi leheletfinom pianója a haldoklás pillanatában, Jago pokoli kacaja a Credóban, Desdemona megindító Fűzfadala és Ave Máriája, Valentin imája, s a romantikus és verista operairodalomnak száz és száz csillogó technikát, olasz énekkultúrát megkövetelő áriája és kettőse. A forték és pianók, a hosszan kitartott magas cék, a fejhangba váltó magas hangok, a tenorfényben tündöklő érces baritonok, a legmélyebb regiszterbe ereszkedő basszusok önfeledt csodálói voltak; fiatal rajongók, zenebolondok. Nagyon rendellenes, nagyon furcsa volt Feri társasága; a háború negyedik évében már gyanítottam, hogy nem tisztára az operarajongás toborozza őket össze ott a karzaton. Ferinek nagyobb szerencséje volt a katonasággal, mint a Don mellett csaknem halálra fagyott Gábornak. Bandzsa szeme a sorozásnál egyszerre újabb hibával, súlyos rövidlátással párosult; oly vaksin, bizonytalankodva meresztgette, hogy a sorozó- orvos csak intett: alkalmatlan. Alighanem barátja, egyetemi évtársa lehetett apának, hogy feleslegesnek tartotta Feri rövidlátását szakorvossal ellenőriztetni. Apa szerette volna, ha Feri az ő hivatását választja, de Feri egyszerűen kijelentette, hogy ennek a tetejére fordult fasiszta világnak másfajta gyógyító is kell. Apa aligha sejtette, mennyire veszi komolyan Feri ezt a kissé hetykén odavetett kijelentését, de ha minden lépésérő! tudomást is szerez, vajon megakadályozhatta volna-e, hogy Feri élete ne roppanjon ketté oly fiatalon, befejezetlenül? Nem, nem — rosszul hiszem. Feri a huszonkét évével teljes, befejezett életet élt! Újságíró-gyakornok lett, ám egyetlen szerkesztőségben sem melegedett meg. Apa korholta: légy türelmesebb, ne hagyj ott csapot-papot, ha valami apró írásod a papír kosárba kerül. Csak később, jóval a háború után, amikor életben maradt barátja, Losonci Béla kutatni kezdte rövid élete szakaszait, akkor derült (ki, hogy a folytonos állásváltoztatás alapos megfontolás eredménye volt. Feri furfangosan kimódolta azt is, hogy végül a lobboldali, nyilasbarát Újságnál kötött ki, mert annak nyomdászairól a legkevésbé tételezték fel a nyomozók, hogy köztük kell keresniük a röpiratok szedőit. A röpiratok, az illegális újságok! Mennyi volt itt a forradalmi hit, a fiatalos hév, de a kalandvágy, a meghökkentő vakmerőség is. Egyszer könyvet lobogtatva, szelesen belém szaladt a kertben, és fellökött. Aznap és másnap is megismételte mókáját. A könyvet nem adta át, és mikor harmadszor tűnt el motyogva, hirtelen elfutotta arcomat a vér, annyira megrémültem. Zsebtolvajok szoktak így, véletlent tettetve, beleütközni az emberbe; zsúfolt villamosokon hasonló csalafintasággal a zsebek, szatyrok, nyitott bevásárlótáskák, nehézkesen mozgó, gyanútlan öregurak közelébe nyomakodni. Már-már odakiáltottam: megőrültél, te szerencsétlen! De idejében észbe kaptam. Lehetetlen gondolat, hogy Feri beszüntette gyakori operalátogatásait és rossz társaságba keveredett; rajtam próbálja ki a zsebtolvajlás legátlátszóbb fortélyát, s úgy botlik belém, hogy ikönnyen felismerhető
