Irodalmi Szemle, 1972
1972/8 - Egri Viktor: Érzelmes utazás
szattyánból való apró cipellőit, amelyeket sorra felhúztam a lábamra. A meséi is elbűvölőn szépek voltak a hattyúkká elvarázsolt, megtört szívű leányokról, akik csak az éj óráiban ölthettek emberi alakot, a tüskés rózsabokrok mélyén alvó Csipkerózsi- káról, akit egy délceg dalia hoz vissza a valóságos életbe. De volt egy szomorú meséje is, amelyben a szerelemre ébredt pásztorlányka belehal bánatába, és egy éjszaka a sírból feltámadva ébreszti rá szerelmesét a hűtlen elhagyás halálos bűnére. Madárka emléke bizsergetően színes, nincs benne egy szemernyi a valóság égető, fájdalmas terhéből. Alig tudom hinni, hogy ő hozta világra apát, és az én nehéz véremben, a génjeimben az ő könnyű, repdeső lénye él. A csillogó üvegkirakatos boltot Józsi bácsi örökölte Madárka bohém természetével együtt. Madárka halála után, a gazdasági válság idején tönkrement, és családostul kivándorolt Amerikába, mert itthon, ahol módos korában császároskodhatott, restellte az újrakezdéssel járó megaláztatásokat, önérzetén sebeket ejtő apró tűszúrásokat. Apát sohasem kísértette meg a pénzszerzés ördöge, nem volt semmi adottsága az tizleteskedéshez; betűvel barátkozó, tudománykedvelő ősöktől örökölt hajlama vitte az egyetemre, jelesen tette le sorra a vizsgáit, közben az első világháború alatt négy évig mundérban volt, megjárta az orosz és olasz frontot. Ha nagy ritkán szóba hozta katonaéveit, mindig furcsa, kesernyés mosoly ült a szája szegletében. Egyszer megemlítette, hogy egy Surmay nevű zászlóstársát mindkét fülére oly süketté tette a pergőtűz, hogy nem hallotta a golyók cirpelő füttyét, de a harmincfelesek iszonyú dörgéseit, a becsapódások agyat reszkető hörgéseit sem, melyek egy Akhilleuszt, Homérosz legendás hőseit sorra megőrjítették volna. A lövészárkok katonáit — Így vallotta — nem valami barbár időkre emlékeztető, várka;ukat döngető botondl bátorság tette hősökké, inkább a tisztesség, a bajtársias- ság, a felelősség tudata. Egy novemberi fagyos hajnalon elsőnek úszta át a Taglia- mentót, és arany vitézségi éremmel jött haza. Az aranyérem feljogosította volna a „vitéz“ címre, szerencsére származása, az apja miatt nem avatták vitézzé, s ennek hasznát is látta a felszabadulás után. Gábor bátyámat és engem is sok kellemetlenségtől kímélt meg az elmaradt dicsőség. Apa Madárka violaszín szép szemét, hajának mézes szőkeségét örökölte, szavában is az ő székelyes dallamosságát és jóízét, ám ez a hangsúlyozott árja külseje sem védte meg egyszer a halálos veszélytől. Negyvennégy decemberében történt. Sárga Dávid-csillaggai megjelölt karavánt hajtottak előtte a nyilasok, és az esett fejjel vánszorgók közt megpillantotta egyetemi évei kortársát, Korvin professzort. Odarohant a fegyveresek élén járó parancsnokhoz. — Hadnagy úr, az istenért! ... Egy világhírű nyelvészt hurcolnak magukkal. Hová viszik? ... Engedjék el azonnal! Szégyene a világnak, ha egy haja szála is meggörbül. — Kicsoda maga? — förmedt rá a géppisztolyos hadnagy. — A barátja, hogy így védi? — Több a barátnál... a testvérnél is több! — Akkor pusztuljon el vele! Apa úgy emlékezett vissza a havas esőben botorkáló halálmenetre, a józan ésszel fel nem fogható borzalomra, mintha lázában álmodta volna. Puskatus löki a tompa közönnyel botladozók közé, látja Korvin professzor tiltakozva rángatódzó kezét, tággá szakadt szemét. Viszik őt is, a foglya lett ennek a halálra ítélt karavánnak, együtt tántorog a rettenettől aggá vénített fiatalokkal, az éltükben holttá roskadó öregekkel, akik nem remélnek, nem könyörögnek, nincs szavuk, nincs hangjuk, a borzalom beléjük fojtott minden ellenkezést, és ő is megtörik, benne sincs már védekező erő, világgá űzött őseinek esettsége megbénítja akaratát, egyszerre olyan értelmetlen minden, az élet elvesztette vonzását — a halál vonzásba került, az uralkodik el felette, míg aztán a leszálló est elmosódó ködében, egy utcafordulóban kezet érez a karján, s egy erős taszítást a havas, néptelen járda felé. — Tűnjön el, öreg! — csak ennyit hall, aztán felébredő ösztönnel futásnak ered. El, el, minél messzebbre el ettől a borzalmas halálmenettől! Sohase tudta meg, ki volt a megmentője. Egyetlen arcvonását sem őritze meg az emlékezete, csak karja erős rántásából érezte, hogy fegyverbe kényszerített fiatal volt, érintetlen attól a mocsoktól, amely a várost elborította.
