Irodalmi Szemle, 1972

1972/8 - Egri Viktor: Érzelmes utazás

— Fordítva Is mondhattad volna, fiam. Te a fiivéreidnél is jobban ismerted az életünket . .. Szép volt mindaddig, amíg el nem vesztettük Ferit. És Gabi is úgy pusztult el a rossz házassága után, hogy nem maradt utána semmi, csak fájdalom. Apád is abba halt bele, a bánatába... Az élet rendje nem az, hogy szülő temesse fiait.

Anya sír, hangtalanul peregnek a könnyel, és én nem tudom megvigasztalni. Talán ez az út leveszi róla az emlékek terhének egy darabját, és megbékél azzal Is, hogy nincs körülötte fiatalság, tipegő kisunoka, akit kedvére öltöztethetne, álomba ringathatna. Ilyen sok gondot okozó csöppség őt is megfiatalanítaná; az unokás nagymamák évekkel fiatalodnak, és én kirekesztem őt az öregségnek célt és értelmet adó kései örömeiből.

Lassuló, egyenletes lélegzete elárulja, hogy elaludt, de én éber szemmel fekszem. Máskor is megesik velem, hogy emlékeken rágódom, ha elkerül az álom, s a bevett altató nehézzé teszi fejemet. Talán az öregedés jele ez az éjféli töprengés, ami ritkán hoz megnyugvást, mert mindig az elmulasztottakat, a balul sikerült dolgokat idézi fel, és verejtékbe hoz, nehézzé teszi a szívemet, hogy annyi tévedésbe estem, oly sokszor elvétettem a lépést, másfelé kellett volna fordítani szekerem rúdját.

De merre, merre — ki adna erre választ? Magamnak kell megkeresnem. Érdemes?

Családunk nem mindennapi sorsa motoz a tfejemben. De talán nem is olyan szokatlan, csak én tartom annak, rendhagyónak és furcsa belső erőkben gazdagnak. Szeretnék jobban a mélyére nézni, hogy jobban lássam magamat is, mi az örökség a véremben, gondolataim világában. Mi az, ami folyvást lök, és folyvást hajt, hogy értelmet keressek ebben a gyakran oly értelmetlenül acsarkodó világban?

Vilmos nagyapám bibliai méltóságú, komoly szép arcát, magas korában is dúsan maradt fehér haját, redőtlen homlokát az emlékezetem s az a vékony, fakult aranyrámába foglalt fénykép őrzi, amely a szalon vitrinjében a főhelyet kapta a sok csecsebecse, meisseni csésze, metszett cseh kristályüveg, brüsszeli csipke között. Midössze négyéves voltam, amikor temették. Egyetlen élő, felejthetetlen emlék maradt meg bennem róla: Madárkának szólította a nagyit. Volt ebben a becézésben valami, ami nagyi egész lényét oly tökéletesen adta vissza, mint a hálószobájukban lógó velencei tükör tiszta lapja törékeny kicsi alakját. Vilmos nagypapának divatáru üzlete volt a Belvárosban, és konvertálnia kellett, hogy Madárkát, az Opera balerináját feleségül vehesse. A családi hagyomány úgy tudja, hogy furcsa, tragikus esemény volt ez akkoriban, a múlt század kilencvenes éveiben, vallásos öreg szülei meggyászolták, ruhájukat megszaggatták, mintha sírba került volna, és anyától tudom, hogy csak második fiuk, édesapám világra jötte után békéitek meg.

Jó volt eljárni nagyihoz a bolt feletti sokszobás, tágas lakásba, amit megosztott Józsi bácsival, elsőszülött fiával és annak családjával. Nagyvirágos, élénk színű selymekben járt, batikolt puha sálakat tekert a ínyaka köré, járása még hetvenéves korában is könnyű volt; mint egy színes szárnyú pillangó repdesett szobáról szobára, egy pillanatnyi nyugtot nem lelve, mintha örök mozgás nélkül nem tudna élni. Engem, a legfiatalabb unokáját, elhalmozott babákkal; egy csunyácska, fekete üveggomb szemű majomemberkével évekig aludtam rácshálós ágyamban. A rút bársonymajom legkedvesebb játékom volt; Madárka maga ügyeskedte össze, és azt tartotta, hogy a csúf is az élet tartozéka, megtanít majd a szép becsülésére.

Gyermekkorom óta szeretem a klasszikus táncot; valahányszor balettet nézek, Madárkát látom szállani a színen hol Gisélle, hol Coppélia vagy a fehér és fekete hattyú szerepében. A múlt századi orosz és francia muzsika szeretete is nagyanyai örökség, az opera műfajában Mozart és Verdi az eszményeim, a Varázsfuvola és az Othello, a két halhatatlan operaremek. Wagnerrel csak ott barátkozom meg, ahol nem titán- kodóan harsogó, kürtökkel, rézfúvókkal és dobokkal unalomig elnyújtott, hanem érzelmesen áradó, mint a Wesendonck-dalokban és a dalok motívumaira épült Trisztánban, Izolda szerelmi halálában vagy Hans Sachs mélázó, a lemondás szépségétől fátyolozott Orgona-monológjában, a Parsifal virág-varázsában, a Hollandi és Senta találkozásában, Siegmund győzedelmes, szerelemittas Tavaszi dalában.

Madárka csábos és illatos színességének emléke most is elbűvöl; szerettem a selymeit, puha bársonyait, egyedül nekem engedte meg, hogy kihuzigáljam a fiókjait és beléjük kotorjak, a szőnyegre kirakjam gondosan megőrzött rojtosszélű spanyol kendőit. batikolt jávai selymeit és leheletfinom fátylait, sárga karmazsinból meg piros