Irodalmi Szemle, 1972

1972/8 - Egri Viktor: Érzelmes utazás

Meggondolatlanság volt, hogy egyáltalában szóba hoztam a repülőutat. Tudhattam volna, hogy Gábor tűzhalála óta valami leküzdhetetlen iszonyat él benne: inkább lemond közös nyaralásunkról, de nem ül egy sugárhajtásos Tupolevbe vagy Iljusinba.

A hosszú szerelvény jóval éjfél előtt gördült ki a pályaudvarról. Még elindulása előtt mindent elhelyeztem a poggyásztartókban. Anya lefekvéshez készülődött, és én kimentem a folyosóra. Cigarettára gyújtottam, és a villanyfényekkel tarkított éjszakai tájat néztem. Másfél óra múlva Szolnokra érünk, addigra talán én is elalszom a kényelmes, széles heverőn. Eszembe jutott a kecskeszakállas kisöreg, aki a menetjegyirodában szóba elegyedett velem. Sohase repüljek, ha nem kell takarékoskodnom az idővel, s ha futja pénzemből az első osztályra, pompás lesz az utam. Az ukrán síkságnak is van szépsége, változatos és vonzó, csak szem kell hozzá, hogy meglássam. Be is mutatkozott, s hogy nevét el ne felejtsem, kezembe nyomta a névjegyét a telefonszámával, és szavamat vette, hogy hazatérésem után felhívom. A Közgazdasági Egyetemen is megkereshetem, vendégtanárként már harmadik esztendeje tanít nálunk.

Mindenben igaza volt az udvarias öregnek: a kocsi kitűnő rugózata hamar álomba ringatta anyámat. Alighanem elfárasztotta a készülődés, noha jó előre mindent gondosan a bőröndjeinkbe rakott, s az utolsó órákban már pihenhetett. Engem is nógatott: feküdjek le, míg a határhoz érünk és átesünk az ellenőrzésen, néhány órát én is nyugodtan alhatnék.

Elszívtam cigarettámat, és visszamentem a fülkébe. Nem gyújtottam meg a lámpát, az ajtó felett pislákoló kék körte fényénél akartam levetkőzni és pizsamába bújni, de ekkor anyám megszólalt:

— Nem alszom, Sanyi. Meggyújthatod a lámpát.

— Nem kell, mama. így is eleget látok... De te miért nem alszol? Kemény az ágy?

— Puha és kényelmes . .. Csak egy kicsit elgondolkodom.

— Bánt valami?

Nem felelt, meg kellett ismételnem a kérdést.

— Mondd el, anya, mi bánt?

— Nem segíthetsz, pedig megtehetnéd.

— Nagyon talányosán beszélsz, mama.

— Az életed bánt, fiam. Az elrontott életed, a két rossz házasságod. Karácsonykor negyvenöt éves leszel, nincs családod, gyereked. Mindig én sem leszek melletted.

Az örökké visszatérő panasz és féltés: ha egyszer ő is elhagy, öreg napjaimra magamra maradok. Mi lesz így velem? A hivatás — annak mondta mindig a foglalkozásomat — nem pótolhatja a családot. Apának is gyönyörű hivatása volt: gyógyított és tanított, ezreknek adta vissza az egészséget és munkakedvet, de az ő életét is a család tette teljessé, akár az övét, hogy csaknem négy évtizeden át megoszthatta vele örömeit és gondjait.

Ifjúságom óta, hogy megtanultam nyitott szemmel nézni a világ dolgait, az embered kapcsolatait, mindig tisztelettel töltött el a kettőjük érzelmi élete, az a gyöngédség és figyelem, amellyel apa elhalmozta anyát és az a szeretet, amellyel anya az ő gyengédségét viszonozta. Ritka manapság az ilyen harmónia, az élettársak tökéletes összhangja ízlésben és nézetekben, a világról való felfogásban. Bizonyára köztük is akadt elég visszásság és ellentét, hiszen apa nagy tudású, gazdag lelki világú ember volt, szinte zárt egyéniség, sok apró szokással, meggyökerezett, szinte kiirthatatlan hajlammal, és anya is nagyon önálló, kialakult karakter, büszke és nagyon okos, de jól értették, hogy a házasságban egymáshoz kell alkalmazkodniuk, csak így kerülhetik el az elhidegüléhez és szakadáshoz vezető állandó összetűzéseket. Ügy lehet, hogy az ő tiszta vonzalmuk formált olyanná, amilyen vagyok, nőkkel szemben talán a kelleténél puhább és meghajlőbb, ami a mai törtetőbb, más ütemű világban inkább hiba, takargatni való fogyatékosság, mint erény.

— Nem minden férfinak volt olyan határtalan szerencséje, mint apának veled — mondtam.

A fülke félhomályában nem vehettem ki arcvonásait, inkább csak megérzés volt, hogy derűs mosoly ült rajtuk. Szerettem tiszta, szelíd mosolyát, a szemében oly ritkán felfénylő derűt, amely öregségében is széppé tette ránctalan, enyhén barnapiros arcát.