Irodalmi Szemle, 1972

1972/8 - Egri Viktor: Érzelmes utazás

németül diskuráltunk, s most a vacsoránál szinte kirekesztve éreztem magam, hogy közte és anya közt oroszul folyt a szó. Honnan ez a tudása, a tökéletesnek mondható lágy és tiszta hangsúlyozás. Talán orosz iskolában nevelkedett, vagy éveket t#ltött Moszkvában? Sohasem járt orosz földön, világosítottam fel vendégünket. Anyának tanári diplomája van, francia és olasz szakos volt, az oroszt magánszorgalomból sajátította el, hogy legkedvesebb íróit, Tolsztojt, Dosztojevszkijt és Csehovot eredetiben olvashassa. A tanítást még a huszas években abbahagyta, amikor két fivérem megszületett. Nem volt szükség az ő tanári keresetére, apa orvos volt, közismert ideggyógyász, kiterjedt pacientúrával. Azzal az orosz tudással különben akkoriban nemigen lehetett elbüszkélkedni, volt olyan idő is, amikor titkolni kellett. Az orosz könyvek a pincébe vándoroltak, a tüzelőfa mögé rejtettük őket, a háború utolsó hónapjaiban onnan is elkerültek, amikor kopók jártak a nyakunkra, Feri fivéremet keresték, és nagy buzgalmukban szétdúlták az egész házat.

Én abban az esztendőben a képzőművészeti főiskola első évfolyamának hallgatója voltam; még be nem töltött tizenkilenc évemmel felnőttnek éreztem magam, és nagyon bántott, hogy két bátyám — három és öt évvel voltak idősebbek nálam — kis csúfondáros hangsúllyal Öcsinek becézett, eltréfálgattak velem, a kedvembe jártak, de nekem jobban esett volna, ha emberszámba vesznek és beavatnak a titkaikba. Mert hogy titkaik vannak, az nem kerülte el figyelmemet. Gabi negyvenhárom tavaszán a Don mellől fagyott füllel, betegen vetődött haza, és apának az összekötettései révén sikerült elérnie, hogy néhány hónapi kórházi ápolás után „tüdőbajával“ a Mátrába vigyék gyógykezelésre.

Mindezt az első vacsorán elharapotit félmondatokban adtam Andrej értésére, mialatt anyát a konyha gondjai foglalták el, és nekem nem engedte meg, hogy vendégünket akár egy pillanatra is magára hagyjam. A két fogás közti rövid percekben arra már nem futotta, hogy elmondjam életünk tragikus eseményeit. Odalett volna az est meleg, családias hangulata, ha akkor szóba hozom, hogy Ferit negyvenöt januárjában kivégezték, és Gabi évekkel később, egy bulgáriai nyaralás után hazatérőben elégett a hirtelen támadt orkánban lezuhant repülőgépben.

Az ebédlőben szerencsére egyetlen fényképük sem volt, Andrejnek így nem akadt alkalma, hogy bármit is kérdezzen. Anyát ezek a tragikus emlékek mindig határtalanul feldúlták.

Feri huszonegyedik születésnapját készültünk megünnepelni, ha ugyan azokban a rettenetes napokban bármit is ünnepelni lehetett volna. De anya tartogatott valami meglepetést, egy maga kötötte remek piros gyapjúmellényt és egy tábla mogyorós csokoládét. Feri édesszájú volt és imádta a pirosat. A kedveskedés, az ajándékosztás azonban elmaradt. Ferit mintha elnyelte volna a föld. Máskor is megesett, hogy napokra, hetekre eltűnt, de most a születésnapján sem jelentkezett szokott csatakiáltásával: Halló, Öcsi, már csak egy hónap .. . már csak egy kurta hét...! Fel a fejjel, öreg!

Napkelte előtt halt meg, pontosan január 26-án. Az utolsó hajnalon, amikor a felszabadító csapatok már elérték a Vár kapujátl és lent a pince mélyében — igy hallottam, s így olvastam a lapokban, a múltat idéző emlékezésekben — a föld alatt, az úgynevezett Kincseskamrában őrizték őt és társait.

Hogy mi játszódott le napokkal korábban, amikor egy lakatlan ház óvóhelyén a németek rájuk törtek, arra a néptörvényszék előtt felelősségre vont csendőrtiszt vallomása adott szívszorongató választ. Jobb lett volna, ha anya sohase tudja meg, hogy a fejükre vaspántot szorítottak, és mindig csavartak egyet rajta. Állhatatos maradt mind, csak a testüket tudták megtörni.

Azon az utolsó hajnalon felhajtották őket a várbástyára a puskacsövek elé. A várfal alatti bombatölcsérbe hányták aztán a testüket. Anya előtt nem lehetett eltitkolni az elföldelésükben részt vett veszett farkas vallomását. El kellett volna égetni minden újságot, hogy meg ne tudja ... Odalenn a bástya tövében megmozdult a föld, süllyedt és emelkedett, amikor rájuk hányták. .. Feri holttestét csak apa látta, minket nem engedett a közelébe, csak a koporsójától búcsúzhattunk. Gabinak és nekem a temetés után elárulta, hogy az exhumálásnál kiderült: a mellébe fúródott golyók elkerülték a szívét, talán életben maradt volna.

,,... a föld rengett és hullámzott, mintha nem akarta volna befogadni magába a még élő, meleg, fiatal testeket. ..“