Irodalmi Szemle, 1972
1972/8 - Válek, Miroslav: Felszólalás a Szlovákiai írók Szövetségének II. kongresszusán
Mintegy három év után találkoztunk, tételezzük fel hát, hogy tapasztaltabbak és okosabbak vagyunk, mint előtte, azaz több esélyünk van arra, hogy szabad akaratunkból és saját megfontolásunk alapján döntsünk Írószövetségünk sorsáról és színvonalas álláspontot foglaljunk a szlovák irodalom alapvető problémáival és fejlődésével szemben. Azt mondtam: szabad akaratunkból, s „■ ■ ■ a szabad akarat — mint Engels írta az Anti-Düringben — nem más mint az a képesség, hogy döntéseinket a dolgok ismeretében hozzuk.“ Ismételjük meg a biztonság kedvéért: a döntés képessége. A dolgok ismerete önmagában nem elegendő, döntéseinkben a képesség kihasználása is nélkülözhetetlen. S ez egyformán vonatkozik mindenkire, az alkotóra és a kultúrpolitikusra is. Arra kötelezi őket, hogy a dolgokból levonják a következtetéseket, elkerüljék a régi hibákat, és ne essenek újabb tévedésekbe ott, ahol erre éppen a dolgok ismerete nem jogosüja föl őket. Ebből a szempontból az az elemzés, amelyet a szlovák írószövetség közelmúlt fejlődéséről hallottunk, kétségtelenül hasznos volt. Kifejezett és nevén nevezett mindent, ami lényeges. Lehet, hogy a valóság összetettebb volt, ismereteink pedig az idő múlásával mélyülni fognak, de amit tudunk, már elég, hogy feleljünk a kérdésre: hogyan tovább? Tőlünk függ, hogyan foguntk rá válaszolni. Noha Hamlet, a szomorú dán herceg, rövid életének egy pillanatában azt mondta, hogy „a veréb is csak felső utasításra pottyan le.. ", s noha a „felső“ szó alatt nem hivatalokat értett — mint egyesek vélhetnék — hanem az istent, semmilyen „felső utasítás“, még az istenek beavatkozása sem oldja meg helyettünk azt, ami kizárólag miránk tartozik. Először is senki sem oldja meg helyettünk azt, ami alapvető: viszonyunkat a szocializmushoz, a szocialista társadalom sorsáért való elkötelezettségünk mértékét, senki sem vállalja helyettünk a felelősséget társadalmunk emberének, a világ nemzeteinek, vagy ha úgy tetszik, a világnak sorsa iránt. Nagy szavak, s mégis bármennyire paradoxonszerűnek és túlzónak tetszik, a magunk módján mind felelősek vagyunik a világ sorsáért. Niixom, az Egyesült Államok elnöke, nemrég a moszkvai televízióban a tizenkét éves Tanyát említette, aki a leningrádi blokád idején éhenhalt. Ezt mondta: „Kövessünk el mindent, hogy egyetlen gyermeknek se kelljen megélnie azt, amit Tánya megélt, hogy gyermekeink, a mieink is, az önökéi is, a világ minden gyermeke barátságban és békében élhesse le egész életét...!“ Nixon elnök bizonyára a New York-i Harlem néger Tányáira és az amerikaiak által letepert Vietnam Tanyáira is gondolt, mert — noha a világ megosztott — a béke oszthatatlan, s minden vietnami gyermek sorsáért is felelősséggel tartozunk. Mit tehet hát az író? Hol a helye? Tudom, mind a béke pártján állunk, ugyanúgy, mint a szabadság pártján. Irodalmunkban végülis mindig mindenki a béke és a szabadság mellett tört lándzsát. Lapozzák át a Kultúrny život utóbbi évfolyamait és minden kétséget kizárón megállapítják, hogy sehol még oly merészen nem „küzdöttek“ a szabadságért, mint a lap hasábjain. De mint Lenin mondta, igaz, más összefüggésben mégis ránk szabottan: „— Aki a szabadság ügyét általában szolgálja nem pedig különösen arra, hogy ezzel a szabadsággal a proletariátus éljen, hogy ez a szabadság a szocializmusért folytatott proletár harc javát szolgálja, az végső soron nem másért, mint a burzsoázia érdekeiért harcol...“ Gondolom, világos, hogy a szocialista írónak ebben a harcban melyik oldalon kell állnia. A francia nyelv szókészletében az utóbbi idők során néhány új kifejezés tűnt föl, közülük számunkra a „harmadik kultúra” kifejezés a legérdekesebb. A Vie et langage felszólalás a Szlovákiai írók Szövetségének II. kongresszusán Miroslav Válek a Szlovák Szocialista Köztársaság művelődésügyi minisztere
