Irodalmi Szemle, 1972
1972/7 - FIGYELŐ - Fábián László: Az eltűnt idő fogságában (Oravecz Imre: Héj)
szete nem ezt az utat választotta, „leghangulatosabb“ (az idézőjel félig pejo- rálni hivatott a kifejezést) verse is csak ennyi: „A nyár elszállt. A hegyről leballag a pásztor és haza indul. Sípja tele nyállal, sárral“ — és itt a csak ennyi alatt az élmény (gondolat?) konkretizálásának foka értendő, a mögöttes rezignált vagy éppen tragikus allúziók érzékeltetése; tartozunk az igazságnak már itt jelezni, hogy kötetében az imént idézett Ősz című vershez hasonlók különülnek el az igazi oraveczi világtól, azok, amelyek az elszemélytelenítés folyamatában csupán a szubjektum elhallgatására (tehát föltételes jelenlétére) hagyatkoznak, ahelyett, hogy a megnevezésre vagy a nyelvi struktúrára (és ki tudja, hány megoldás lehet még) korlátoznák a kifejezést, és nem kell félreérteni, itt nem eg.y bizonyos típusú vers propagandája folyik, csupán Oravecz betájolása, és — vágjunk a kötekedők elé —■ ilyen értelemben (nem színvonalban!) kötete valóban nem egységes; de ha most mégis, visszakapcsolva az eredeti kiinduláshoz, az oraveczi költészet tipológiájára vállalkozunk, akkor viszonylag pontosan meg tudjuk határozni karakterét: expressis verbis kimondhatjuk, versei a költői kép tömörítő készségére, az elhallgatás feszítő erejére építő intellektuális költészet sokarcú családjába tartoznak, ahol a költő] kép, mint maga a megnevezés, azonos a vers céljával is, vagyis szervezi a verset, és ha most a sokarcúság helyett inkább többfelé ágazó utakról beszélünk, .akkor példaként olyan nagy nevek kerülhetnek egymás mellé, mint az iróniát ia kötelező distancia eszközeként fölhasználó T. S. Eliot, a fenséges Saint-John Perse, a szavakat száraz homokként pergető Kavafisz, vagy a nagyon is cizellált képpel dolgozó Pound, anélkül azonban, hogy ezek hatásáról beszélnénk Oravecz Imrénél, hiszen esetében jogosabban tételezhetünk föl elődöket a német nyelvterületről vagy a magyar költészetből, ha mindenáron ragaszkodnánk az ősök kutatásához; a magyar líra legközelebbi múltja azonban azt mutatja, hogy szinte egy nemzedéknyi fiatal költő lépett föl ezzel az intellektuális igénnyel az országhatáron belül és túl rajta: jelzésképpen említsük csak Tandori, Petri, Takács Zsuzsa, Bálint István nevét az itthoniak közül (a külhoni magyarok nevét is bőségesen lehetne sorolni; ma már irodalomkritikánk is együtt emlegeti ezeket a neveket, valljuk meg, egyre kevesebb joggal, a mind gyakoribbá váló publikálások inkább a különbségeket hangsúlyozzák (jóllehet az említett sokarcú családon belül) és ez így is van rendjén; mert minden bizonnyal könnyű elválasztani Oravecz makacs versen kívül maradását, mondjuk, Tandori alanyi jelenléténél (kivált az utolsó publikációkban); hiszen Oravecz költészetében — közhelyszerűen nyilvánvaló — a létezés élménye uralkodik, pontosabban a halál, az elmúlás függvényeként észlelt létezésé, ahol minden pillanatban a bomlás, a széthullás, a „folyton fogyó jelenlét“ megnyilatkozásait észleljük, ahol szinte kozmikussá növekszik már a töredékes tárgyak, a rezdülésnyi érzelmek magánya, s talán az ember magánya is; és ha most Gottfried Benn szavaival tesz- szük pontosabbá a fogalmazást, akkor talán ennek a magánynak a jellegét is fölvillantjuk: „Az ember nincs egyedül, de a gondolat egyedül van“ —- mondja Pesszimizmus című esszéjében, és ezt a paradoxont erősíti föl Oravecz költészete, amikor — vállalván az abszurditást — nem adja föl az írás lehetőségét, amely — az idézet értelmében — ugyancsak kétes értékűnek látszik; igaz, nem a paradoxont cáfolja, csak a jelenlétet védelmezi, ám ki biztosíthat bennünket nagyobb esélyekről, ki mondhatna vigaszt a megtévesztés veszélye nélkül? És erre Oravecz sem vállalkozik, a szembenézés leltárát kínálja, lecsupaszított versei talán kegyetlen, ám szükséges számvetését, hangnemében pedig — hadd konkretizáljuk most már valóban rá ezt a gondolatot — világosan elkülöníthető módon föntebb említett társaitól; ez a költői szándék (és a következetes személyes „távoliét“ is) sajátos stílust teremt, mindenekelőtt azzal, hogy szinte soha sem akar állítást kifejezni, pusztán a megnevezést érzi feladatának, következésképpen föltűnően ritka az igei állítmány, viszont nagyon gyakoriak a jelzett főnevek, viszonylag nagy távolsá
