Irodalmi Szemle, 1972
1972/7 - FIGYELŐ - Koncsol László: Illés Endre köszöntése
Illés Endre köszöntés© Ha késve is, a születésnapot átaludt, hajnalban odaloholt szerencsekívánók, kit köszöntünk a hetvenéves Illés Endrében? A magam nevében az esszéíró Illés Endre előtt hajtok fejet. Az első és azóta többször megerősített Illés-élményt nekem a magyar Maupassant- gyfijteményt adta. A tájékozódó fiatalember, aki voltam, a francia klasszikusé mellett a novellák többségét fordító és a bevezető esszét író Illés Endre külön színeit és ízeit is megjegyezte, jött Flaubert, jöttek a többiek, francia és orosz klasszikusok egyenlő arányban, s a tartalom mindenhatósága idején többek között Illés esszéi nyitották rá szememet a módszerre, hagy azt figyeljem, ahogyan egy-egy író világa megépül. Azt hiszem, ő erősített meg abban, éppen Maupassant-esszéjével, hogy vannak — és miért vannak — rövid életű konstrukciók, szomorú, már tervezésük pillanatában gyors romlásra és bontásra ítélt tucatépítmények és vannak épületcsodák, ezek is, amazok is a szó, a gondolat és az ösztönök — az élet — azonos valóságából, mégis van valami lényeges, amitől él ez és reménytelenül halott amaz. Illés Endre esszéi olyasmit sugalltak, hogy a szónak nehézkedése van, s hogy a művészet — milyen nyilvánvaló ez az építészetben és a zenében! — éppen a nehézkedési törvény látszólagos megdöntése, az anyagon — a természeten — vett győzelem illúziója. A szó még természet, súlya van, neházkedése van, mint a kőnek, súlyát a műben sem veszíti el, de tömegét az emberi törvény úgy osztja meg a szerkezetben, hogy megzabolázza a gravitációt: az anyag ott tömörül és ott látszik lebegni, ahol a szervező értelem — a fensőbb törvény — úgy kívánja. Minden szervezet egyszeri, s az esszéiró Illés Endre mindig ezt az egyszerit kutatja a műben. A művészet végtelenül gazdag igazságát szolgálja, amikor nem egyetlen igazat hirdet, hanem fürkésző tekintete és a természet közé egy-egy művet állítva az egyetlen művészi igazságot, a megtartó rendet mutatja föl végtelen változataiban. Most, hogy sorra vettem a könyveit, látom, hogy a törvényt Illéstől is, másoktól is elég jól megtanultuk, mégis, az alkalmazás biztonságában nehezen elérhető példaképünk marad. Állandó jelenléte szolgálat. Férfiként van jelen: tiszták a törvényei, nemesek az indulatai. Csak építeni hajlandó, rombolni soha. A látás képességét, az értelem és tudás fölényét, az anyag nemességét, a vonalak eleganciáját csodálhatjuk esszéiben, azt, amit a művészet lényegéről sugall: a súlyos anyag lebegését a szerkezetben. Babits, Kosztolányi, Móricz személyében és a franciákban remek tanítókra, a Nyugatban ösztönző fórumra, Németh Lászlóban, Illyésben, Tamásiban hű fegyvertársakra lelt — és viszont, maga is méltó tanítványnak, munkatársnak, szerkesztőnek, barátnak és fegyvertársnak bizonyult. Külön szép öröm, hogy magunk is — a csehszlovákiai magyar irodaiam — egy kicsit a tanítónkat, szerkesztőnket és fegyvertársunkat, de mondjuk ki, ami ezeknél is több: a barátunkat köszönthetjük benne. Roncsol László 658
