Irodalmi Szemle, 1972
1972/7 - FIGYELŐ - Zalabai Zsigmond: Homokvirág (Veres János válogatott versei)
homokvirág /Veres János válogatott versei, Madách 1972) Cinnia, írisz, vadrózsaág, testvérem a homokvirág — ezekkel a szavakkal indítja kötete címadó versét Veres János. Érzésünk szerint a költő leginkább a homokvirágot vallhatja testvérének, sorstársának: sivár vidéken fogant, látványosságot kerülő, rózsía-hivalikodást mellőző líra az övé, amely — a Juhász Gyulára vonatkoztatott babitsi értékelést idézve — „szürke, mint a tanyai homok.“ Nehéz körülmények között szökkent szárba ez a líra, de mélyre eresztette gyökereit, immár irodalmunk elválaszthatatlan része, tehát mindenképpen számolni kell vele. Juhász Gyula mellett a Veres János-i iköltészet jellemzésére még egy párhuzam kínálkozik: Tóth Árpád versei, melyekkel Veres tematikai (betegség-élmény, „szanatóriumversek“) és formai (képhalmozás) ágon is rokonságot mutat. Veres lírája tehát valóban mélyen, az elődöktől ránk hagyományozott rétegekben gyökerezik. Mentalitása, szándékai felől nézve is Tóth Árpád-i: a nagy költőelőd „lélektől lélekig“ szálló üzenetnek szánta versét, s Veres is hasonló módon bocsátja útra költeményeit: szíveket simítson szárnyad, / ne az űr csillagait.“ (Röpülj, madár). Költészetének forrásvidéke az egyéni megpróbáltatások és a hétköznapi apró tragédiák délkörei között húzható meg: A holdkorong váltamra hajlik hűlni, pihenni, ha kihevül; az óz, ha farkas elöl fut, szívemen keresztül menekül — írja az Erdők, erdők című vers szép kezdősoraiban, melyek arról tanúskodnak, hogy sorstársának érzi a „kiszáradt sombokrot“, a „ledőlt bükköt“, az „eltaposott harangvirágot“ — mindazt és mindazokat, akiket megpróbáltatásra ítélt a sors, akiket megsebzett az élet. Együttérzés — ez Veres költészetének kulcsszava, ez tölti meg a minden rosszra érzékenyen reagáló költő mély hangszerelésű, őszintén kitárulkozó, de szemérmesen visszafogott, ezért nem magamutogató, nem hivalkodó verseit emberi melegséggel, igazi líraisággal. A kötet mindvégig tudatos ellenpontozásra, fény és árnyék kontrasztjára épül. A sötétebh színek főleg a betegségélmény sugallta versekben jutnak érvényre: Vak csapások kénesője éget, törékennyé betegség emésztett. Összezúz a bánat buzogánya, megsirat a denevér s a kánya — olvashatjuk a Szürke dalban. Akárcsak Tóth Árpádnál, a versek színhelye gyakran a kórház vagy a tátraíüredi szanatórium. A Lány az ablaknál, a Betegen, a Feketében, a Kórházban, a Szilveszteri vers című költemények a maguk megrendítően őszinte, a spontán képhalmozást, jelzőáradást tudatosan megszűrő, visszafogó hangvételével a Veres-líra s ugyanakkor egész költészetünk legjobb darabjai közé sorolhatók. Különösen szép élményt nyújt Majd Jön a köd című verse, amely a költőt emésztő belső kórnak és a „könnyű vértben“, tehát védtelenül haldokló természet látványának a szomorúságából fakad: Tátrafüred, november, fényözön — a zúzmarás nyírfák ezüstruhás menetben Jönnek: szép e könnyű vért. Készül a téli hosszú, álmodás. Őszül a hegy, az idő már megért. 659
