Irodalmi Szemle, 1972
1972/7 - JEGYZET - Mészáros László: Tárgyalás előtt
volna — képviselte mindenki, aki jelen volt. Egyetlen ember képviselheti ia társadalmat, mint ahogy gyakran egyetlen ember az egész emberiséget képviseli. A szituáció tehát konkrétan úgy lehetett volna megoldható, hogy több segítő kézre lett volna szükség. Ha hősünkben megmozdult a lelkiismeret, meg kellett volna mozdítania másokban is: a közömbösekben, a bámészkodókban — a megfélemlítettekben. A jónak joga van beavatkozni a rossz ellen. Mert mindig tárgyalás előtt állunk. Lelkiismeretünk vádló és bíró egyszemélyben. Az élet, persze, bonyolultabb minden sémánál, és néha úgy tűnik föl, hogy až ember valóban mindenre képes. Kiemeltük már, hogy az elemzett két szituáció a legáltalánosabb két emberi szituációt jelenti, képviseli. Nem szabadulhatunk a helyzetektől, a tesztszituációktól: ez a sors maga. 7. A Tárgyalás előtt remekül megírt elbeszélés. Ezért végezetül a mű tartalmi szférájának elemzése, illetve lehetséges értelmezése után megpróbáljuk fölvázolni annak néhány lényeges esztétikai összetevőjét is. Az első dolog, ami megragadja az olvasót, a stílus, a stí-lu9 festőisége, megjelenítő ereje. Nézzük mindjárt az első mondatokat: „Látta a két fekete hajú, vállas fiatalembert, ahogy lusta léptekkel, himbálózó járással mennek az utcán. Kifelé fordított lábfejjel mennek, igazi gonosztevő-járással, amely a dzsungel csapásán lépegető tigrisre emlékeztet, mely látszólag nem törődik környezetével, de belül az idegei és az érzékei készenlétjen vannak, hogy a legcsekélyebb jelre dolgozni kezdjenek, és cselekvésre feszítsék az izmait...“ Már a Szabadesésben feltűnt Duba prózájának ez az új összetevője, és most, az Ugrás a semmibe című kötet szinte minden elbeszélésében föllelhető. Ügy látszik, hogy Rácz után Duba is prózánk stílusművészévé válik. Az elbeszélés másik lényeges összetevője — ami már az olvasás folyamán felötlik az emberben — a polarizált írói látásmód tökéletes kiegyensúlyozása, illetve helyes aránya. Az irónia könnyedségét a gondolati töltésű reflexiók ellensúlyozzák. Duba kiváló művészi érzékére vall, hogy a témából nem kroki lett, hanem az, ami: elbeszélés. Mint már említettük, a téma tulajdonképpen banális és komikus. De csak kívülről, csak a sztori az. Amint a sztoriból a hős számára probléma lesz — nem is akármilyen, láttuk: mélységesen erkölcsi —, a súlypont határozottan nehéz fajsúlyúvá válik, A mű legizgalmasabb komponensének a szerkezet látszik, az előadás módja, melyet talán az idő címszó alatt lehetne a legjobban összefoglalni. Az elbeszélés reális ideje egy délutánra, estére és a következő reggelre összpontosul. Mindebből azonban csak tíz egyenes beszéd van a műben. Ha kiemelnénk, idéznénk őket, nem sokat tudnánk meg belőlük. Ami ezen kívül történik, az mind a hős ügye: „nem kifelé nézett a szeme, de befelé, önmagába, mintha egy mozi volna a lelkében, melyben pereg a film, és ő odafigyel .. Mindez, persze, nem új, nem csoda, nem varázslat. Csak éppen ennyi: tökéletesen meg kell csinálni! Duba novelláira általában jellemző a háromsíkú szerkezet: 1. a helyzet, a vég elő- vetítése, 2. emlék, előzmények, 3. a helyzet igazolása vagy megtagadása. A Tárgyalás előtt új mozzanata az, hogy nem a reális véget vetíti előre, hanem az elképzeltet (azt, hogy a gyereket kifordítják a kocsiból). Ezen a téren, lehet, Duba új meglepetéseket készít, tartogat számunkra. A prózában ugyanis alig van kihasználva a jövő idő. Konkrétan az elemzett elbeszélésnek is van ezzel kapcsolatban egy kiaknázatlan lehetősége. A hős ugyanis csak azt vetíti elő, hogy a bosszú hogyan történhetne meg, de azt már nem, hogy milyen lenne rá a reakciója. Vagyis ezzel új teszt-szituáció keletkezett volna, amely szinte meghatványozta volna a mű probléma-telítettségét. Végezetül még hangsúlyoznunk kell, hogy mindezek a lehetséges magyarázatok, asszociációk nem merítik ki a mű sem tartalmi, sem esztétikai szféráját. Az elbeszélés valósága mély és sokrétű, mint a valóság maga. 657
