Irodalmi Szemle, 1972
1972/7 - ÚJ HANGOK - Grendel Lajos: Galambház
ni. És most mondja meg becsülettel: ki biztatta föl arra a gazemberségre, hogy idejöjjön hozzám, és befeketítse előttem azt, akit soha senkinek besározni nem lehet joga? Ki volt az a gazember?! Mondja meg, kérem! Farkasszemet néztünk. Az asszonyka görcsösen összeszorította az ajkát. Nem emlékszem, milyen hosszú ideig hallgattunk így. — Ne kívánja tőlem, hogy hazudjak. Senki sem, bújtott fel, és amiről önnek az előbb beszéltem, arról rajtam kívül senki sem tudott. Nem tehetem meg, hogy hazudjak. Sem önnek, sem magamnak. Az asszony mélyet sóhajtott: — Igaz — mondta —, nem hazudhat. Mit érne azzal, ha hazudik. Menjen kérem. Ön igazán szerencsétlen. Ballonkabátot vett magára, és kikísért a kapuig. — Azért alaposan fontolja meg, hogy mit fog tenni — mondta búcsúzóul. — Én sajnálom önt. Szívből sajnálom. Annyit megígérhetek mégis, hogy elmegyek az ismerőseimhez, hátha megtudok valamit az ön tizedeséről. Lehet, hogy idevalósi volt. S ha megtudtam valamit, rögtön írok. Meglátja, talán rendbe jönnek a dolgok. Mert sajnos, úgy látom, nem sikerült meggyőznöm önt. Pedig higgye el, nekem van igazam. De bánt, még az is nagyon bánt, hogy az én megboldogult uramról valaki ilyesmit föltételezzen. Mentségére szolgál, hogy ön nem ismerte őt. Nem hinném, hogy annyira megöregedtem, hogy feledve a megpróbáltatásokat, már mások lelki egyensúlyát is szívemen viselném. Mégis annyira reménytelennek látszott szembeszállni az özvegy érvelésével, annyira megingathatatlan volt a hitében, hogy inkább hallgattam. Nem volt kedvem lesújtani rá, ennek semmi értelme sem lett volna, hiszen ő végeredményben semmiről sem tehet, miért éppen őt büntessem, ha egyáltalán jogomban áll büntetni. De ha volna is hozzá jogom, engem más szándék vezetett. Végre találtam valakit, akivel megoszthatom ezt az egyre bírhatatlanabb kölöncként rám nehezedő titkot. Kimondhattam, de ezt elárulnom neki kegyetlenség lett volna, azonkívül célszerűtlen is. Beköszöntött a tél, beborította az utakat a hó, és elmúlt a karácsony, majd az újév és a vízkereszt is. Január közepén fölkerekedtem. Újra, hogy miután levél nem jött tőle, tiszteletemet tegyem az özvegynél és elbeszélgessünk. Nem mintha számítottam vagy vártam volna rá, hogy ír. Hiszen ha nem állt szándékában hazudni, minek fogott volna tollat? Csupán szerettem volna kihasználni az özvegy ígérete nyújtotta lehetőségeket, főleg azt, hogy ezáltal kapcsolatban maradhatok vele, s én beértem volna eny- nyivei is. Mert kit érdekel az, hogy hazudik-e magának, vagy nem. Úgy gondoltam, az is jó lesz, ha évente kétszer-háromszor elbeszélgetek vele. Ö hajtogatja a magáét a férjéről és én nem tudom még miről, én pedig elmondok neki mindent újra meg újra, hogy megkönnyebbüljek utána, hogy egy időre feledjem azt a történetet, ha már végleg nem tudhatom elfelejteni sohasem. Az özvegy otthon volt, de nem fogadott. Hiába nyomogattam a csengő gombját, hiába zörgettem meg az ablakokat, nem jött elő. A ház kéménye füstölt, s amikor rárakott a tűzre, megláttam a sárgán-vörösen lobogó tüzet a kályhában. Közben az eső is eleredt, és alighanem feltűnt és gyanússá vált a személyem a hosszú várakozásban, mert a járókelők közül többen is megfordultak utánam. A tél folyamán is megpróbálkoztam. Nem jött válasz. Nyilván olvasatlanui vetette tűzre a levelemet. Arra is gondoltam, hogy nem tüntetem föl a nevemet a levél borítékján, és idegen városban adom postára. Ez ugyan több eséllyel kecsegtetett, de arra nézve, hogy válaszol-e, teljesen közömbös volt ez az ötlet is. Végül is beláttam, hogy hiábavaló a további erőlködés. Arról végleg le kell mondanom, hogy még egyszer találkozzak az asszonnyal. Rossz emberismerő vagyok. Ez talán annak tudható be, hogy keveset jártam emberek közé. Tavaszodott. Amióta itthon vagyok, sajnos, több mint húsz év után is úgy érzem, mintha tegnap szabadultam volna. Legkedvesebb időtöltésem, hogy a kertben foglalatoskodom. Éppen a szőlőt és a barackfákat metszettem. A kertben még bokán felül ért a sár, fehér, havas foltok tarkították a sártengert a fák között, de a levegőben 650
