Irodalmi Szemle, 1972

1972/7 - ÚJ HANGOK - Grendel Lajos: Galambház

már igazi, hamisítatlan kora tavaszi illatot hordozott a szél. Hallottam a kapu csa- pódását. Azt hittem, a feleségemhez jött valaki, talán valamelyik szomszéd. Nem is fordultam meg a hang utám, csak akkor, amikor a feleségem a nevemet kiálltotta. Ö volt az, Gál Istvánná személyesen.

Az, hogy utánam jött ide, elkedvetlenített. Jövetelének igazi oka ugyanis nem lehetett más, mint hogy körültekintően kiagyalt hazugsággal lezárja a mi furcsa kapcsolatunkat, nyilván azért, mert attól tart, hogy esetleg állandóan a nyakára járok majd. Végre meg akar tőlem szabadulni. Annyira világos volt ez előttem, hogy az illendőség legelemibb szabályairól is megfeledkezve, a konyhában ültettem le őt. Olyasmit motyogtam, hogy sok a tennivaló a ház körül, mert féltem, hosszúra nyúlik az érvelése, és szerettem volna minél előbb lerázni őt. Észrevehette ezt Gálné is, mert nyomban a közepébe vágott. Azt mondta:

— Azonnal vonjon vissza mindent.

A feleségem is ott téblábolt körülöttünk, a konyhaszekrény felé nyúlva félúton megállt a keze. Olyan csodálkozva meredt rám, mintha először látna, ugyanakkor olyan ijedten is, mintha csengő aranyakat szórtam volna ki az asztalra. Ügy nézett rám, mint egy tolvajra. Gálné félénken lesütötte a tekintetét.

— Hogy képzeli ezt? — kérdeztem olyan hangsúllyal, hogy a megrökönyödésemben rejlő gúny elnémítsa.

— Jól tudja azt.

— De hisz ön mondta, hogy mit érne, ha hazudnék.

— Mindent — mondta ő. — Ha úgy kívánja az emberség, akkor hazudnia kell. Mert ön a szemembe mondta, hogy tévedés volt az életem.

— Én ilyet sohasem állítottam. Ön félreértett.

— Más szavakkal, de ezt mondta. Ön becstelen és rongy ember. Még ha ezerszer igaza is van.

Ennyiből állt a beszélgetésünk. Ezt azért teszem hozzá, mert az asszonyka késő estig nálunk maradt. Teltek a percek és az órák. A feleségem, ahányszor bejött, zavaros tekintettel nézett ránk, először az asszonykára, aztán énrám is. Mintha álmában járkált volna. Az asszonyka pedig nem tágított. Reszketve vártam, hogy fölkeljen és eltűnjön végre örökre. Ahhoz nem volt erőm, hogy kidobjam, ahhoz sem, hogy folytassam a kerti munkát. Állhatatosságával megbabonázott, odaszögezett a székhez. A feleségem később vacsorával kínálta, de azt is visszautasította. Kilenc ötvenkor indult az utolsó busz Komáromba, azzal végre elment, de nem mulasztotta el megjegyezni:

— Én a maga helyében nem tettem volna ezt.

A feleségem már ágyban volt. Holtfáradtan dőltem le melléje. Sírt. Hosszú idő óta most akartam először valami kedveset mondani neki.

— Ne érjen hozzám. Egy ujjal se érjen hozzám többé.

Nem sokkal húsvét után történt a következő eset. A Balogh gyerekek, feleségem nővérének az unokái egy délután átjöttek hozzánk, hogy négy galambot elvigyenek. Kinn ültem az udvaron, s újra lepergett előttem minden. A feleségem kiemelte a galambházból a négy kiszemelt állatot, és egyenként berakta a gyerekek öblös bőrtáskáiba. Jobban mondva egyiket sem szemelte ki előre, teljesen önkényesen emelte ki őket, úgy ahogy jött, véletlenszerűen, válogatás nélkül. Egyáltalán nem tudatosította, hogy önkényesen cselekszik. Ez természetes, hisz számára ennek a műveletnek semmilyen különös jelentősége nem volt. Ha most elmondtam volna neki mindent, legfeljebb együttérzőn sóhajtott volna, ezzel számára le is záródik az ügy, s én még csak szemrehányásokat sem tehettem volna neki. Rájöttem, hogy hiába is hadakozom ez ellen, egészen természetes, hogy minél több megpróbáltatáson megy keresztül az ember, annál inkább egyedül marad. Ahhoz, hogy megértsen, át kellett volna élnie neki is mindazt, amit nekem. Ez pedig, ugye, lehetetlen. Még valamit. A napfényben ércesen megcsillanó tollakat, a szemekben villogó állati rémületet csak én vehettem észre. Ö lefelé jött már a létrán, s a lépcsőfokokat figyelte. A gyerekek magukkal voltak elfoglalva, és semmit sem érthettek volna meg. Velük csak — esetleg — újra kezdődhet minden. És ez iszonyú.

651