Irodalmi Szemle, 1972
1972/7 - Duba Gyula: Az emberi gondok árnyéka
tatja föl és épít belőlük műveket, a szabadság marxista definíciója nem mond ellent annak, hogy az irodalom az emberi szabadság megvalósításának a lehetősége legyen. Azt mondja a definíció: a szabadság a szükségszerűség felismerése. Amennyiben az irodalom fölfedezi és reprodukálja az emberi fejlődés irányának szükségszerű vonásait, a szabadságot valósítja meg. Térjünk vissza Onimus professzor „új humanizmus“-ához; miért van rá szüksége a világnak? Radovan Richta cseh filozófus és munkaközössége néhány év alatt világhírűvé vált Válaszúton a civilizáció című könyvében meggyőzően állítja, hogy a tudományos-műszaki forradalom eredményei következtében a termelőerők felhasználásának egyre inkább kollektív jellegűnek kell lennie. A civilizáció a nagy összefüggések, nagy mennyiségek és nagy energiák felé halad. Különféle robbanásokról beszélünk: populációs és információs robbanásról, kommunikációs forradalomról. Az emberiség egy óriási kollektív tragédia lehetőségének árnyékában él; néhány helytelen vagy félreértett információ, véletlen üzemzavar egy stratégiai számítógépben az atomháború előidézője lehet. Világszerte terjednek a különféle pszichózisok és neurózisok, szeny- nyeződik a légkör, a világ vízkészlete fokozatosan szennyezetté és ihatatlanná válik, sugárzások és műtrágyával átitatott táplálékaink közepette nem tudjuk, hogy milyen nemzedékek követnek bennünket. A civilizáció szervezettsége egyre bonyolultabb és áttekinthetetlenebb, a fejlődés ösztönös összetevői egyre ellenőrizhetetlenebbek. A változások irama gyorsul, az emberiség számára mind nagyobb problémát okoz az új helyzetekhez való alkalmazkodás. Az anyagi lehetőségek növekedésével arányosan nő a világban az öncélú brutalitás, az önzés, ,a közöny és az agresszivitás. Bizonytalan jövője víziójától megrettenve új egyensúlyhelyzetét keresi a világ. A szocialista társadalom elvárja az írótól, hogy részt vegyen az új humanizmus, a szocialista humanizmus kimunkálásában. Kötelezze el magát ennek az eszménynek, az emberi tudatosság és aktivitás életet szolgáló tevékenységének. A harc a művész tudatosságából és erkölcséből következő aktivitásáért folyik. Szóltam már arról, hogy véleményem szerint az előzőleg megkérdőjelezett irodalomeszmények nem voltak fölöslegesek, mert csúcsaikban igazi művészeket adtak a világnak, legyen szó Kerouacról, Ginsbergről vagy Allaine Robe-Grillet-ről, de említhetném Camus-t, vagy Beckettet, a modern mítoszok irodalmi (képviselőit is. Felelőtlenség — s tegyük mindjárt hozzá: esztelenség! — lenne azt állítani, hogy ezek az írók nem tehetségek, és műveik nem igazi irodalom. Ám ugyanilyen felelőtlenség lenne nem meglátni azt, hogy a modern mítoszok irodalma, közvetve vagy közvetlenül, s még inkább a körülöttük burjánzó elméleti irodalom révén éppen a reménytelenség, az irracionális félelem és embertelenedés erőinek a jelenlétét támogatja a világban, azokét az erőkét, amelyek túlsúlya az emberiség tragédiáját jelentheti. Figyelemreméltó George Steiner amerikai irodalomtudósnak az a megjegyzése, amely a mai kritika „kívülállásának“ lehetetlenségével kapcsolatos: „... megkérdezzük például: nem arra használja-e Tennessee Williams a tehetségét, hogy holmi érzelgős szadizmus szállítója legyen; hogy Salinger rokokó virtuozitásával nem az emberi lét képtelenül lejokozott és enerváló felfogása mellett érvel-e? Oda vezet, hogy megkérdezzük: Camus színműveinek és az elsőket kivéve valamennyi regényének banalitása nem az írói gondolkodás tartós bizonytalanságának, merev és mégis szétfolyó működésének jele-e?“ Mert, mondja, a művészetet ,,Nemcsak arról kell kifaggatni, hogy alkalmaz-e technikai újítást vagy finomítást, hoz-e valami új stílusficamot, vagy ügyesen s az adott pillanatnak megfelelően játszadozik-e az idegeken, hanem arról is: mennyivel gyarapítja a morális intellektus megfogyatkozott tartalékait, vagy mennyit vesz el abból. Miféle emberi mértéket tűz ki ez a munka?“ (Egyre távolabb a szótól, 14. 1.) Térjünk vissza még egy pillanatra a mítoszokhoz! Nyilvánvaló, hogy nem általában vagyok >a mítoszok ellenzője, hiszen egy kicsit alapvetően „mitizál“ az irodalom, már azzal, hogy egyes tényeket kiemel, és fontosságot tulajdonít nekik. A sziklát görgető Sziszüphosz szenvedése, Madách Ádámja, Hamlet és Prométheusz, Don Quijote legendás alakja, de akár a derék Švejk kedves figurája, a szülőföld és gyerekkor mítosza vagy a nagy klasszikus művészek alakjához fűződő mítoszok erőt adnak az embernek az élethez. De az „új regényének a tárgyak és biológiai tropizmusok vagy objektumok között mozgó és elvesző hőse, Beckett drámai eszménye, „melyben a betonba ágyazott lábú 620
