Irodalmi Szemle, 1972

1972/7 - Duba Gyula: Az emberi gondok árnyéka

és felpeckelt szájú hős csak bámul a közönség szemébe, és egy szót sem szól“ (G. Steiner), R. Barthes elembertelenedett „szépsége“, az ember kiszolgáltatottságának, tehetetlenségének és törpeségének mítosza, a Semmi egyedülvalósága a világban és az emberben mint elmélet és irodalom gyengítik, fárasztják és rémítik az embert. Valószínűleg nem volna nehéz kielemezni, hogy az ilyen típusú irodalomban megnyilvánuló emberi kiúttalanság mélyén, a tudat racionális tettvágyával szemben, a vallásos hit alázata és tehetetlensége munkál.

Amikor a mítoszokról beszélünk, ne feledkezzünk meg még egy körülményről: a világ ideológiai és hatalmi megosztottságának a tényéről. A műszaki civilizáció bonyolultságának növekedésével, az emberközi viszonylatok gyors változásával egyre nagyobb feladatok hárulnak a szervezettséget, áttekinthetőséget és irányíthatóságot biztosító, tehát a közösségi élet lehetőségét megteremtő, ellenőrző és irányító szervekre, nemzeti méretekben és világméretűén a politikai vezetésre. Ez objektív törvény- szerűség, a 20. század modern valóságának a jellemzője, s a művésznek is számolnia kell vele. Politikai jelentőségükkel kapcsolatosan ezeket mondja Dorosevics szovjet irodalomtudós A mítosz a 20. század irodalmában című tanulmányában (Skrotenie absurdity) a mítoszról: „A politikai sarlatánok egészen tudatosan orientálódnak a tudat mítoszteremtő struktúrája felé. A tényeket emóciókkal cserélik fel, és így, különféle színházi effektusok segítségével az esztétikaihoz hasonló, kollektív illúziókat idéznek elő. A náci vezetők. A 20. század mítosza (így nevezte a saját könyvét Alfréd Rosenberg) kialakításánál így használták ki az elidegenített tudat mítoszteremtő képességét, amely tudat gyakorlatilag meg volt fosztva a valóság ellenőrzésének a képességétől... Nietzsche tanácsa szerint nem keresték az igazságot, hanem megteremtették az olyan szavak mágikus használatával, amelyek régen elvesztették eredeti jelentésüket és bizonyos önálló létre tettek szert azáltal, hogy hiposztazálták őket, mint az őskori idők mítoszteremtésekor. A szavak ilyen mitologikus használata a mai nyugati politikai zsargonra is jellemző. A »demokrácia«, a »szabad világ«, a »kommunista-veszély« kifejezések használata nem nagyon különbözik a mágikustól, amely nem a tényékhez kötődik, de bizonyos érzéki elképzelések komplexumához.“ (132. 1.)

Kérdéseinkre a válasz eddig inkább közvetve rajzolódik.

Könnyebb megmondani, hogy milyen ne legyen a szocialista irodalom. De mi jellemezze korunkban az elkötelezett irodalmat?

Christopher Caudwell írja, hogy a szó alapfokon változtató, forradalmi tett; a kimondott szó, információ vagy parancs megváltoztatja maga körül a valóságot. Az írott művészi szó változtató ereje még nagyobb. Fábry Zoltán majd fél évszázaddal ezelőtt ma is érvényes jelszót tűzött ki irodalmunk elé: „Változni és változtatni!“ Fábry egy hitetlen és megrokkant korban hitt az írott szó változtató erejében és értelmében, pedig hinni a jóban, az igazban, az emberiben nehezebb, mint hitetlenül, cinikusan a mának élni, és egyéni érdekeink érzéketlen szemüvegén át közömbösen bámulni a világba. Az írónak először önmagában kell eldöntenie: miért ír? Krleža igazsága kétségtelen, nincs elkötelezettség nélküli művészet, legfeljebb művészi tudatlanság vagy költői naivitás lehet. A világ általában és közvetve, a szocialista társadalom pedig közvetlenül elvárja az írótól, hogy az egyéni ösztönösség, irracionalizmus és a tudatos közösségi humánumkeresés világméretű párharcában az utóbbi oldalon álljon. Nem árt megismételni: a harc az író tudatos erkölcsi alapállásáért folyik. Amikor szocialista realista valóságszemléletről beszélünk, nem az író munkamódszerét és stílusát kérjük számon, sem a formai eredményeit, hanem az etikai értékrendjét, munkája morális, belső töltését és gondolkodásának közösségi kiterjedésű méreteit. Vulgáris félreértés lenne az írói elkötelezettség fogalmát úgy magyarázni, hogy az formát és tartalmat ír elő, és a művész testét-lelkét követeli. Az etikai kérdések nem akkor érintik őt, amikor dolgozik, az elkötelezettség gondolata nem akkor időszerű a számára, amikor írógépe előtt ül, és leüti az első betűt. Az alkotás folyamatában tudvalévőén sok a spontán és ösztönös elem, a témájának feszülő alkotó fantázia néha alig befolyásolható, és sokszor a vers, a költői mondat úgy bukik ki iaz emberből, mint éles késsel felnyitott kagyló mélyéről az igazgyöngy. Az alkotó művész magányos, egyedül az ő magánya természetes és egészséges magány. Akkor szólunk az íróhoz, mielőtt még írógépe elé ült volna, hogy gondolja át innivalóját, és érzékeit, idegrendszerét úgy állítsa be munkájához, hogy annak eredménye esztétikailag és etikailag

621