Irodalmi Szemle, 1972

1972/7 - Iszkander, Fazil: A színpad vértanúi

Abbéli igyekezetemben, hogy színtelen játékomat önmagam előtt valamiképp magyarázni tudjam, tüzetesebben kezdtem vizsgálni Balda jellemét, és mind több ellenszenves vonást véltem benne fölfedezni.

Például rendkívül bosszantott Balda otrombasága, ahogy a nyomorult kanca hátára pattant és elvágtatott rajta, ahelyett, hogy szépen maga után vezette volna. Hiszen így minden fajankó könnyen kitalálhatta, hogy rászedték, hát még egy ördög, ha mindjárt csak ördögfióka is. Aztán azt is oktalanul durva, kemény tréfának találtam, amikor az ördögfi bemászott a kanca alá, hogy fölemelje. Még azok a különben egész jámbor ördögök, akik kénytelenek voltak az embereknek teljesen ártatlanul dézsmét fizetni, még azok is elfogadhatóbbak voltak számomra ennél a kiállhatatlanul öntelt Baldánál.

Eközben Zsora Kurkulija kitartóan eljárt a próbákra, és lassanként nélkülözhetetlenné vált. Ő ugrott elsőnek, ha el kellett hordanunk az asztalokat, hogy legyen helyünk próbálni, készségesen nyitotta-csukta az ablakot, Jevgenyij Dmitricsnek csak egy pillantást kellett vetnie az ablak felé, ki-be hurcolta a jelmezünket, amikor már kosztümben próbáltunk, és vezetőnk cigarettáért is mindig őt szalasztotta. Észrevétlenül ő lett kis társulatunk „ügyintéző titkára“.

Egy alkalommal, az egyik kosztümös próbán Jevgenyij Dmitries (fölajánlotta neki a ló két hátulső lábának a szerepét, és Zsora örömmel beleegyezett. A ló teste valami nagyon kemény, pejszínűre festett kartonból készült. Belsejében két fiú fért el, az egyik elöl, a másik hátul. Az elülső bedugta fejét a ló kartonfejébe, s a szemnyílásokon nézett kifelé. A paripa fejét csavarok rögzítették a törzshöz, s ez lehetővé tette, hogy fejmozgása szinte egészen természethű legyen. A csavarokat és a ló nyakát ugyanis sűr-ű sörény takarta. Az elülső fiúnak kellett nyerítenie, a ló fejével bólogatnia és irányítania az egész törzs mozgását, helyesebben a hátul kuksoló fiúét, mivel bent a ló hasában csaknem teljes volt a sötétség. Ennek a tanulónak az volt a kötelessége, hogy időnként, a farok játékával elevenebbé tegye a kartonlovat. A ló farkához belülről kis fafogantyút erősítettek: ha megrántotta a fogantyút, a ló farka is rándult egyet, ha elengedte, a ló fölemelte a farkát. A két fiú ügyes összjátéka biztosította a ló négy lábának összehangolt mozgását.

Érdekes, hogy Zsora Kurkulija azután kapta meg a szerepét, hogy Jevgenyij Dmitries néhányszor megkérte: mutatná meg a ló hátsó felében fellépő fiúnak, hogyan kell lábbal kidobogni a vágtató paripa patáinak hangját ,a fiú tudniillik sehogyan sem tudta eltalálni ezt a hangot. Ha előmászott a ló hasából, még csak ment volna valahogy a dobogás, de a kartontáltos belsejében csődöt mondott minden tudománya. Zsora nem bírta tovább:

— Nézd, így kell! — ugrott fel minden felszólítás nélkül, és nyurga lábával a megtévesztésig híven utánozni kezdte a vágtázó lovat.

Teljesítménye megnyerte vezetőnk tetszését, és megkísérelte átvétetni a fiúval Zsora lábmunkáját, de igyekezete nem sok sikerrel járt. Kurkulija a fiú minden újabb próbálkozását erőteljes dobbantásokkal kísérte, közben maga Jevgenyij Dmitries is, akár egy csecsenc lovas, úgy figyelte a dobogást, és biztatta a csetlő-botló fiút, hogy próbálja utánozni Zsora mozdulatait.

Szegény fiú erősen törte magát, de meg se tudta közelíteni Kurkulija [fürge cipősarkainak lenyűgöző hangját, s végül Jevgenyij Dmitries Zsorát állította a helyére.

Zsora Kurkulija néhány próbán át, mint a ló két hátsó lába, olykor a paripa tomporának irányából váratlanul hatalmasan elnyerítette magát, s csengő nyerítése megint csak rendkívül megtetszett Jevgenyij Dmitricsnek. Tanítgatni kezdte mindjárt az elülső fiút is erre a nyerítésre, amely ráadásul mindig horkantással végződött, de persze ez a fiú sem tanult meg ilyen csodálatosan nyeríteni, a horkantásról nem is beszélve. Vezetőnk nem akarta, hogy kárba vesszen Zsora remek nyerítése, de azt sem hagyhatta, hogy a nyerítés a ló ellenkező vége felől harsanjon fel, így nem tehetett mást, ki kellett cserélnie az elülső lábakat a hátulsókkal, a hátulsókat meg az elülsőkkel.

A próbák egyre szaporodtak, én meg egyre csak folytattam a hangoskodást, amelyet, némi erőlködéssel, esetleg Balda kíméletlenségének a számlájára is lehetett írni — s hangommal takargattam hitvány, sőt most már lelkiismeretlenül hanyag játékomat.

611