Irodalmi Szemle, 1972

1972/7 - Iszkander, Fazil: A színpad vértanúi

Gyakran elfelejtettem szerepem egy-egy sorát, s ilyenkor többnyire Zsora segített ki. Meglehet, hogy már fejből tudta a mese egész szövegét. Én meg mindig abban bíztam, hogy a hangerőmmel szerzett előnyöm behozhatatlan. Egyszer, amikor egy helyen megint megakadtam, vagyis hát elfelejtettem a mese következő sorát, a ló hirtelen felém fordult, és erős akcentussal megszólalt:

Zeng a baljalajka, p jer dűlj táncra!

Mindenki elnevette magát, még Jevgenyij Dmitries is.

— Nem akadna párod, Kurkulija, ha megszabadulnál ettől a lehetetlen kiejtéstől.

Egy gyönyörű verőfényes napon javában rúgtam a labdát az utcabeli gyerekekkel,

amikor látom, hogy Kurkulija lohol felém az úton. Az iskola irányából rohant, és élénken mutogatott a kezével, minden bizonnyal nekem. Még a szívverésem is elállt, amikor rájöttem, hogy már rég a próbán kellene lennem, s én erről teljesen megfeledkeztem.

Amikor a próbaterembe értünk, Jevgenyij Dmitries nem volt ott, s én abban a reményben kezdtem szélsebesen öltözködni, hogy talán sikerül megúsznom a dolgot. Már rajtam volt a zsineggel átkötött orosz ing, lábamon a bocskor, ífejemen a rizsporos paróka és a szakáll, s éppen kézbe fogtam Balda nehezen mozdítható, ronda kötelét, amellyel az ördögöket akarta meghajszolni, amikor Jevgenyij Dmitries megjelent az ajtóban.

— Takarodj átöltözni! — rivalít rám, s én ijedtemben elejtettem a kötelet, amely akkorát koppant a padlón, mintha ezzel is a saját mozdíthatatlanságát akarná bizonyítani. Sietve ráncigálni kezdtem magamról a ruhát: azt hittem, hogy Jevgenyij Dmitries menten elkerget, de még ennél is sokkal rosszabb történt.

— Öltözz, Kurkulija! — mondta, és nekem is odaintett: — Te pedig a lovat fogod játszani helyette.

Bár eddig a pillanatig semmi örömöt nem leltem Balda szerepében, mégis mélységesen megbántottnak, vérig sértettnek éreztem magamat. Olyan nagy volt a sértés, hogy restelltem tiltakozni a ló szerepe ellen. Ha ugyanis ellenszegülök, ezzel mindenkinek a tudtára adom, milyen nagyra becsülöm Balda szerepét, amelyet az imént vettek el tőlem. Akkor már jobb, ha azt fogják gondolni rólam, hogy méltatlanná váltam a szerepre, és ráfizettem.

Ezalatt Zsora Kurkulija sietve öltözni kezdett, s közben sűrűn szipogva óvatosan felém pislogott. Már be is bújtatta hosszú lábát az én színésznadrágomba, fürgén felrántotta a bocskort, ügyesen lábára tekerte a szíját, átkötötte a derekát, fejébe csapta a parókámat, megragadta mozdíthatatlan kötelemet, és nagyot rándított rajta, mintha fenyegetni akarna, hogy nyomban mozgóvá teszi, aztán odaállt Jevgenyij Dmitries elébe. Olyan volt, mint egy fürge, nyakigláb férfipalánta.

— Derék legény vagy — mondta Jevgenyij Dmitries elismerőn.

Még hogy legény, gondoltam sértett megnemértéssel. Hogy fog ez föllépni, mikor a lovat is ljónak mondja, a balalajkát meg baljalajkának? Elkezdődött a próba, és kiderült, hogy Zsora Kurkulija gyönyörűen, hibátlanul tudja a szerepét, és máris sokkal jobban játszik, mint én. Persze a kiejtése eleinte még sántított, de Jevgenyij Dmitries annyira elégedett volt a játékával, hogy még azokat az ejtéshibákat is érdekesnek találta, amelyekért korábban kinevette.

— így még jobb is — bólogatott —. Kurkulija, te leszel a helyi, a kaukázusi Balda.

S amikor Zsora megszállott igyekezettel és hittel forgatni kezdte az én mozdíthatatlan kötelemet, abban a szent meggyőződésben, hogy ő most ezzel a kötéllel valamennyi ördög eszét megmozgatja, s közben nagy kerek szemével feszülten leste, mi megy végbe odalent a mélyben, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy vele nem mérkőz- hetem.

Csodálkozva figyeltem a játékát, meglepett, hogy neki mindjárt a kezdet kezdetén minden sokkal jobban sikerült, mint nekem. Ez a felismerés azonban nemhogy megbékített volna Zsorával, hanem — épp ellenkezőleg — még jobban felingerelt, sőt felbőszített. Ha el tudnám hinni, hogy mindez így igaz, morfondíroztam ki-kipislogva a lófej szemnyílásain, akkor lehet, hogy én is ugyanilyen jól tudnám forgatni azt a kötelet, és én is ilyen izgatottan lesném, mi történik odalenn az ördögök tanyáján.

612