Irodalmi Szemle, 1972

1972/7 - Iszkander, Fazil: A színpad vértanúi

— Hát .akkor te leszel Balda — döntött Jevgenyi] Dmitries, s én lényegében nem is vártam mást.

Kis idő múlva hanyagul odaszólt az egyik, nálam .két évvel idősebb fiúnak:

— Te pedig elmehetsz!

Nagyon megsajnáltam szegényt. Hiszen Jevgenyij Dmitries ezekkel a szavakkal világosan értésére adta, hogy semmire sem használható. A többieknek legalább nem szólt semmit, vagy jelezte, hogy még gondolkodni fog a sorsukon. S éppen ennek az egynek ilyen kurtán kiadta az útját. Ráadásul még Zsora Kurkulijának is hívták a szerencsétlent.

— Itt maradhatnék, csak úgy? — kérlelte Zsora szomorkás, de követelőzőnek semmiképpen sem mondható mosollyal.

— Kérlek — vetette oda bosszúsan Jevgenyij Dmitries, és nyomban meg is feledkezett Zsora létezéséről.

Még aznap ki-ki megkapta a szerepét, és készülni kezdtünk a fesztiválra. A próbák mindig ugyanabban a teremben folytak, heti két alkalommal.

Amint a felsőbb osztályosok befejezték valami tucatdarab próbáját, mi következtünk. Olykor Jevgenyij Dmitries kissé elhúzta a nagyobbak próbáját, s ilyenkor mi is végignéztük a darab zárójelenetét, amelyben egy csavargó, barátai és hozzátartozói hosszas rábeszélésére, végre megígéri, hogy jobb útra tér, ám az utolsó pillanatban egy hirtelen mozdulattal felkapja a gitárját (a próbákon egy nagy háromszög-vonalzót], és a húrokba csapva dalba kezd:

Cigány bíró a nevem,

Cigánylány a kedvesem . ..

— Nem bíró, hanem báró! Mikor jegyzed már meg? — javította ki Jevgenyij Dmitries, bár az események folyásán ez vajmi keveset változtatott. A csavargó énekéből nyilvánvaló lett, hogy még mindig társai züllött életére vágyik.

Emlékszem, hogy eleinte — helyesebben úgy az első négy-öt próbán — még fűtött a lelkesedés, de érdeklődésem Balda szerepe iránt hamar lelohadt, s aztán már csak gépies megszokásból jártam el a próbákra.

Be kell vallanom, hogy azelőtt se nagyon tetszett ez a mese, most meg már kimondottan ellenszenvessé vált. így vagy úgy, tény az, hogy csapnivalóan rosszul játszottam. Minél többször próbáltunk, annál jobban csodálkoztam, hogy egy percre, egy szem- pillantásra se tudtam azonosulni Balda személyével. Valami belső hang, amely még annak a szükségszerűségnek a felismerésénél is erősebbnek bizonyult, hogy bele kell élnem magamat Balda szerepébe, gúnyos megvetéssel figyelte abbéli igyekezetemet, hogy önmagámból kilépjek, és egyre messzebb taszigálta előlem a szerepet.

Kifelé mindez végül ás merev, hamis, gyatra játékot eredményezett, amelyet harsány- hangommal igyekeztem leplezni.

Nyilvánvaló, hogy az első próbák idején, amikor még csak a szöveg tanulásával voltunk elfoglalva, dörgő hangom döntő előnyt biztosított számomra a többi gyerekkel szemben, s így én, a Kiválasztott időről időre tovább is jelentőségteljes pillantásokat iparkodtam küldözni Jevgenyij Dmitries felé. Ez a tevékenységem akkor érte el tetőfokát, amikor működési területemet a felső osztályosok próbáira is kiterjesztettem, valahányszor még ott értük őket a teremben. Legtöbbször az a bizonyos csavargó váltotta ki belőlem ezt a tekintetet, aki a mi diáktársunk megformálásában mindannyiszor csökönyösen megmásította dalának szövegét:

Cigány bíró a nevem,

Cigánylány a kedvesem ...

Bár később, amikor már játszani kellett a szerepünket, egyre nehezebben tudtam játékom fogyatékosságait hangerővel palástolni, mégse szűnt elszánt igyekezetem, hogy elhivatott pillantásaimmal üldözzem Jevgenyij Dmitricset, amelyeket ő eleinte csak megszűnt viszonozni, majd felháborodott tekintettel válaszolt, s végül, minthogy játékom egyre szánalmasabb lett, feleletül egy ilyen beavatott pillantásomra úgy felbőszült, hogy szederjessé vált az arca, fullasztó köhögés fogta el, és nekem egyszer s mindenkorra elment a kedvem, hogy mások gyengéire irányítsam a figyelmét.

610