Irodalmi Szemle, 1972
1972/7 - Iszkander, Fazil: A színpad vértanúi
Fazil Iszkander a színpad vértanúi Egy nap egy idős ember jelent meg az osztályunkban. Elmondta magáról, hogy városunk drámai színházának művésze, hogy Levkoev Jevgenyij Dmitricsnek hívják, hogy jelenleg iskolánk színjátszócsoportját vezeti, s most meg szeretné hallgatni osztályunk néhány tanulóját, hogy lássa, ki lenne közülünk alkalmas színésznek. Ezzel mintegy közölte is velünk jövetele célját, és tanítónőnk, Alekszandra Ivanovna kiszólított néhány fiút és lányt, akikről úgy vélekedett, hogy érdemesek a meghall- gattatásra. Köztük voltam én is. Érdekes, hogy kezdettől fogva teljes bizonyossággal tudtam: köztük kell lennem. Erős, harsány hanggal ajándékozott meg a természet, s mindig arra vágytam, hogy ezt az adottságomat valami eddig számomra is ködös, de ehhez a mostanihoz hasonló alkalommal gyümölcsöztethessem. Mindenki felolvasott egy-egy verset, és Jevgenyij Dmitries valamennyiünk közül engem választott, amin én egy csöppet sem csodálkoztam. Meghagyta, hogy másnap a többi színészjelölttel együtt jelentkezzem nála iskolánk egyik e célra kijelölt termében. Másnap a megadott időben pontosan megjelentem a próbateremben, ahol ekkor már tíz-tizenöt korombeli, esetleg nálam valamivel idősebb tanuló várakozott, fiúk, lányok vegyesen. Jevgenyij Dmitries befejezte a felső tagozatos csoport próbáját, és mi kerültünk sorra. Közölte velünk, hogy városunk iskolai színjátszófesztiváljára tanulunk be egy mesejátékot Alekszander Szergejevics Puskin Mese a pópáról és Baldáról, az ő szolgájáról című alkotása nyomán. Tehetségvizsgaként mindenkivel felolvastatta a verses mese egy-egy rövid részletét. Az ifjú művészjelölteken, míg sorukra vártak, szörnyű lámpaláz vett erőt, izegtek-mo- zogtak, izgatottan szökdécseltek. Bizonyára ez az izgalom volt az oka, hogy olvasás közben gyakran elvétették a szöveget, összekeverték a szavakat, dadogtak, nem is beszélve arról, hogy ilyenformán egyikük se tűnhetett ki csengő hangjával. Én viszont, éppen ezért, tökéletesen nyugodt voltam. És nemcsak nyugodt. Valahogy szentül meg voltam győződve arról, hogy senki más nem kaphatja meg Balda szerepét, csak én, s ezt maga Jevgenyij Dmitries is tudja, de a látszat kedvéért kénytelen meghallgatni a többi jelöltet is, nehogy sértve érezzék magukat. Máig is elképedek azon a merészségen, ahogy mindannyiszor, ha egyik-másik gyerek rosszul ejtett egy-egy szót, vagy elhibázta a hangsúlyt a részlet olvasása közben, kitartó pimaszsággal igyekeztem összenézni Jevgenyij Dmitriccsel, olyan pillantással, amilyet csak a Kiválasztott válthat a másik Kiválasztottal, bár egész életemben csak egyetlen egyszer jártam városunk drámai színházában. Az én elhivatott szemvillanásaimra a színész csodálkozó tekintettel válaszolt, de ebben nyoma sem volt a kiválasztottságomat felismerő és méltányoló cinkosságnak. Mikor végre rám került a sor, nyugodtan olvasni kezdtem a szöveget, valami öblös torokhangon, amely sejtetni engedte, hogy ebben az esetben csak a fölolvasó fegyelme és szerénysége fogja vissza a torkomban rejtőző hatalmas hanganyagot. 609
