Irodalmi Szemle, 1972
1972/7 - Mikola Anikó: Pre- és poszthispán kecsua legendák
Mikofa Anikó pre- és poszthispán kecsua legendák 1970-ben jelent meg a Casa de la Cultura del Peru gondozásában Jósé Maria Ar- guedas és Francisco Izquierdo Ríos könyve, a Mítos, leyendas y cuentos Peruanos (Perui mítoszok, legendák és mesék). Arguedas, a kiváló író és néprajztudós már nem érhette meg a könyv megjelenését, mert egy évvel az említett dátum előtt, 58 éves korában elhunyt. Nemrégiben kaptam meg Peruból a könyvét, amely 123 kecsua eredetű legendát és mesét tartalmaz a tengerpart, az Andok és az Amazonas menti őserdők vidékéről, nevezetesen Piura, Lambayeque, Callao, Lima, Ica, Arequipa, Junin, Puno, Cuzco, Ayacucho, Huancavelica, Pasco, Ancash, La Libertad, Cajamarca, Amazonas, San Martin és Loreto közigazgatási kerületekből. A legendák túlnyomó többsége a spanyol hódítás után keletkezett, s így csak elvétve akad köztük néhány, amely nem tartalmaz vallási és bibliai vonatkozásokat. Annál több a spanyol hódítók bejövetelét, az Inka birodalom példás rendjének felborulását, a falvak és városok népének fejvesztett menekülését, a mesés kincsek rejtekhelyét megörökítő legenda. Ennyit a könyvről, amelynek kapcsán még egy rendkívül érdekes fölfedezésről szeretnék számot adni, de mielőtt ezt megtenném, úgy vélem, nem lesz hasztalan, ha röviden fölvázolom a legendák és az Inkarrí-mítosz történelmi hátterét. Az Inka birodalom élén a legfelsőbb Inka, a minden világi és egyházi hatalommal bíró Sapey Inka, a napisten fia állt. Ö uralkodott a birodalom által egységesített hét törzs (Aymara, Quechua, Collá, Sechura, Chanca, Cayapas, Colorado) fölött. Ö volt a birodalom feje és akarata, s minden törvényen felül állt, mert ő maga volt a törvény. A megművelhető földterületek egyharmada az ő tulajdonát képezte (a másik két harmad az egyházé és a családoké volt). A mezőgazdasági munkálatok csak akkor kezdődhettek el, amikor a nap fia a Titicaca-tó szigetén a napisten temploma mellett aranykapáját a földbe vágta. Az ő szavára indult meg a vadászat is: évente hatalmas körvadászatot hirdetett, amely gazdag zsákmánnyal töltötte fel a központi raktárakat, fedezvén a nép egész évi hússzükséglétét. A birodalom négy alapvető közigazgatási egységre oszlott: az Anti-suyura, a Cunti- suyura, Chirincha-suyura és Colla-suyura, amelyeket az uralkodóval rokonságban álló helytartók igazgattak. A suyu további kisebb egységekre, az úgynevezett hunukra tagolódott, amelyek tízezer családot foglaltak magukba. A hunu pica pachacákból állt, ötszáz családdal, majd a pachakák következtek száz családdal, s a legkisebb egység az aylu volt, amelyet tíz család képezett. Az aylut a községi elöljáró igazgatta, aki felelős volt a hatalma alá rendelt családokért, anyagi javakkal való ellátásukért a központi raktárakból. A föld egyharmadát évente szétosztotta a családok között, a másik kétharmadot pedig közösen művelte meg az aylu, élelem, ruházat és más javak fejében. Minden egyéb, az erdők, a vetőmag, a láma, alpakka és guanaco csordák köztulajdonban voltak. Senki sem volt szegényebb, mint a másik, senki sem szenvedett hiányt semmiben, csak éppen az akaratától és szabad mozgástól fosztották meg a népet. Mihelyt megszületett egy gyermek, a camayokok már el is döntötték, hogy bányász, földműves, pásztor, futár vagy éppen út-, szentély- vagy erődítményépítő lesz-e belőle. Senki sem hagyhatta el kijelölt munkakörét. Az ország területén csak 599
