Irodalmi Szemle, 1972
1972/7 - T. Kasza Ida: Védtelenül
látja meg önmagát. Az arca nyugodt. Halálos nyugalom ez! Tudja, most már biztosan tudja, hogy ezentúl nem fog félni. Nem lesz mitől félnie. Tudja, hogy utoljára van itt, mert sem az izgalmas, szép pillanatok varázsa nem kerítheti annyira hatalmába, sem a férfiak megfontolt, komoly hazudozása nem veheti le a lábáról. Többé semmit sem vár, semmit sem akar. Hideg és kemény, mint az acélpenge. Szíve helyett csak egy dörömbölő szerv cseréli a vért. Nem akar és nem fog hinni senkinek! A remény? A remény, az meghalt! Aztán majdnem felsikolt: nem, nem igaz! Elszégyenli magát. Zolika jut az eszébe, s mintha egy kicsit oldódna a torkát fojtogató szomorúság... A mosdó lefolyójába dobja a cigaretta végét, és addig engedi rá a vizet, amíg el nem tűnik. A folyosó koromsötét, tapogatózva jut el a szobába. Az ágyban jut eszébe, hogy a talpát le kellett volna mosnia rendesen, szappannal, hiszen lábpenészt kaphat. Még kimehet. Ki is megy, gondolja, de nem mozdul. Nagy- nagy fáradtság vesz erőt rajta. Szeme lezárul, aludni szeretne. Még eszébe jut, hogy közeledik a szeptember. Zolika iskolába megy. Minden zsebe lyukas, új táska is kellene... Egyszerre a fiú keskeny, szomorú arcát látja maga előtt. Először homályosan, majd egyre közelebb és közelebb jön a sötétből. Olyan hűvösek az arcát végigmosó könnypatakocskák, mint a szomorú őszi eső, mégis, mielőtt elaludna, egy pillanatra átvillan rajta a megnyugtató, a majdnem örömhöz hasonlító érzés — újra tud sírni. Abdurachmanov N. G.: Szőnyegszövő (1971, olaj) Azerbajdzsán SZSZK
