Irodalmi Szemle, 1972
1972/7 - T. Kasza Ida: Védtelenül
Zavartan futott mellette. Határozottan rosszul esett neki, hogy pont most evett ecetes halat, eddig mindig illatos volt, hódító, ha találkoztak. Milyen boldog volt egy hétig. Mennyire meghatotta Imre túláradó öröme, amivel a hírt fogadta. Szent ég, hogy lehetett annyira vak! Ha eszébe jut, még most is vörösre gyűl az arca a szégyentől. Imre úgy dédelgette, mint egy gyereket. Kiszámított pontossággal kábította el. A nászúiról beszélt, a tengerről, a nyárról. — Természetes, hogy a fiad is velünk jöhetett volna. Képzeld el, egy teljes hónapig együtt... Persze hogy hamarosan egybekelünk. Nagyon, nagyon örülök a kicsinek, de bánt, hogy mi még alig élveztük együtt az életet. Legalább egy fél évvel jött volna később a kis pimasz. Volt tenger, nincs tenger, pedig még én se láttam. így van az, ha egyszer valamit tervezek. Sajnos, bogaram, te augusztusig nagyon kövér leszel, hiszen még csak március van. Vége a meglepetésnek, pedig hogy számítottam rá! Hogy raktam félre a pénzt! Lefújom, biztosan lefújom. Még egy hétig lefújhatom. Folyton a színes prospektusokat mutogatta. Milyen álomszép helyeket mutatott volna meg neki és a fiának... S nem nyúlt hozzá. Meg se csókolta, csak simogatta, ölelgette, olyan módszeresen, hogy Éva reszketett a vágyakozástól. — Nem akarom megölni a kicsit, nem merlek igazán szeretni. Szédülten idézgette a szavait, és a tengert választotta. A tengert, amit máig sem látott, és gyűlöletet, sőt olykor már misztikus félelmet érez a szó puszta hallatára is. Pontosan olyan félelmet, mint amikor a kórház kapujához érve könyörögve kapaszkodott Imre karjába. „Ha csak egy szóval, ha csak egyetlen mozdulattal, tekintettel marasztalna, rögtön visszafordulnék.“ Erre az érzésre emlékszik a legtisztábban, de Imre türelmetlenül tuszkolta be a kapun, és kapkodva hadarta: ,,A kórházi költséget fedezd, tudod, hogy minden fillérem a tengeri utunkra van félretéve. Ha véletlenül nem jönnék, úton vagyok, hisz ez nem egy komoly műtét... Szervusz, szivi!“ Még egy cuppantás a levegőbe, biztatás — „a tengernél mindent pótolunk“ — és egyedül maradt. Vitte a felvonó a harmadik emeletre. A folyosón megtorpant. A másik oldalon akkor tolták a sok síró apróságot a kismamákhoz. — Majd visszajövök meg — de ettől a gondolattól sem lett könnyebb a lelkiismerete. Igyekezett hát erősen a tengerre gondolni, Imrére és a fiám, Zolikára, akit magukkal visznek. — Férje? — kérdezte aztán a dühös orvos. — Svájc — felelte szárazon. — Hogyan? — Egyszerűen. Háromnapos bécsi út után Svájc... — Na és ezzel a mostanival nem lehet egyenesbe hozni a dolgot? Bizony, ezzel a másodikkal nem lehetett folytatni semmit. Most már tudja, hogy Imre, abban a percben, amikor közölte vele a hírt, megutálta. Rájött, hogy vége a felelőtlen kapcsolatnak. Most már azt is tudja, hogy legszívesebben a torkának esett volna, de félt, hogy erőszakoskodni fog. Fényesen eljátszotta a szerepét. „Ruszlit ettem.“ Fuj! Még most is tömi-zúzni lenne kedve, ha arra gondol, milyen nevetséges lehetett, hisz Imre annyira a markában tartotta, hogy minden jól időzített hazugsága telibe talált. Az első három napon nem gyanakodott, csak különös és szorongató hiányérzete növekedett napról napra. Imre ... Hm ... Másodszor is itt ült hát a fürdőszoba egyetlen szókén, nézte a kifakult, színtelen drapériát, és a tengerről ábrándozott, egyre Imrét várva. De Imre nem jött. Belázasodott, a harmadik helyett az ötödik napon engedték ki. Otthon még nyolc napig várt. Csak régi barátnője, Zsuzsa látogatta meg. Izgatottan szurkolt mellette akkor is, amikor a kilencedik napon rászánta magát, hogy Imrét felhívja. — Éva, az istenért, mi történt? — Zsuzsa gyorsan alátolt egy széket. — Elment — mondta, és apró, fájdalmas görcsök jelentkeztek a hasában. — Jó, jó, dehát csak visszajön... — Soha! — Ki mondta? Tudom, hogy itthon van! Ki volt a telefonnál? — Imre. 595
