Irodalmi Szemle, 1972
1972/7 - T. Kasza Ida: Védtelenül
— Éva, Évácska, próbáld kisírni magad! — Zsuzsa kétségbeesetten könyörgött. Fal- fehér arcától úgy megijedt, hogy orvost akart hívni. Később is, hónapokon át fülébe csengett Imre monológja, mert alighogy bemondta a nevét, egyebet se hallott: — Érdeklődtem, tudom, hogy rendben vagy. Megszabadultál. Helyes. A mai világban elég egy nyűg, magad is tudod. Nekem most két-három évig szusszanni se lesz időm. Terveim vannak, egész embert kívánó terveim. Légy erős te is. A jövőről van szó... tyeityityeityityeityityeityi... — Egy ideig már csak ezt hallotta, mert ölébe kellett csúsztatnia a kagylót, hogy mindkét tenyerét rászoríhassa a hasára. Fájt, mégiscsak fájt, fizikailag is. Imre ebben is hazudott. Fölemelte a kagylót, hogy a helyére tegye, egy pillanatig még hallotta Imre fojtott hangját: — Miért nem felelsz? Bizonyára te se gondoltad komolyan, hogy megnősülök, vagy gyerektartást veszek a nyakamba. Ne légy erőszakos, egyáltalán nincs semmi biztosíték, hogy a gyerek valóban tő... — Ekkor minden maradék erejét összeszedve, egyetlen szó nélkül lecsapta a kagylót. Zsuzsának igaza volt. Nem jó, hogy olyan intenzíven szeret. Minden esetben teljesen kiszolgáltatta magát. Az is igaz, hogy mint embert, egyiket sem ismerte, de azok sem őt. Nem az ő hibája? Ez sem biztos. Zsuzsának persze könnyű tanácsot osztogatnia, védett és biztos boldogsága ormairól, férje és ő szeretik, értik egymást. Három gyerekük van, de Zsuzsa sohasem fáradt. Szinte repül a tízkilós bevásárlószatyrokkal. Irigyli, igen, irigyli őt, ez az igazság. Már odáig jutott, hogy lassan irigyelni, sőt gyűlölni fogja azokat, akik jók hozzá, ha véletlenül, ha véletlenül boldogok mernek lenni... Sokszor úgy érzi, hogy alig van erő a testében, nehéz a legapróbb dolog is. Soha életében nem volt lusta, csak nincs kedve semmihez. Minek? Béla, Imre, Attila. Három ember? Nem, csak egy, eggyé váltak az önzésben és a hazugságban. Mind egyforma. Egyforma? Apja és Zsuzsa férje jut eszébe. Mégsem egyformák, csak vele szemben voltak ilyenek. Mert kicsoda ő? Rongy, esztelen bábu, szemét? Végül is az utolsó, a harmadik esete Attilával, ez volt a legegyszerűbb. Nem sokat várt, csak reménykedett. Hátha? Attila nem ígért semmit, ez menti őt. Ö sem várt eleinte túl sokat, s ha őszinte akar lenni, be kell vallania, hogy először csak arra vágyott: oldódjon végre a testében is felgyülemlett feszültség. Három évig nem nézett senkire. A konyak volt egyetlen partnere. Először undorodott tőle, de később már csak úgy tudott elaludni, ha ivott. Nyáron munka után egy mozi, televízió, konyak, alvás. Zolikát egész nyárra az anyjánál hagyta, erőszakkal, mert a gyerek a vonatindulásnál mindig megkötötte magát. Télen iskola után rövid séta, leckeírás a gyerekkel, vacsora, konyak. Gépiesen, öröm nélkül végezte a dolgát, de mit kellett volna tennie, hogy ne legyen ennyire tartalmatlan az élete? Érzi, valahol gyorsan megadta magát, de nem tudja, hol és mikor... Napokig kínlódott, amíg rászánta magát, hogy megmondja Attilának. Igen, a házuk előtt álltak, és Attila tekintetében leplezetlen bosszúság bújkált, amikor megkérte őt, hogy ne menjen föl hozzá: sétálni, beszélni szeretne vele. — Sétálni, most? Na, ne gyerekeskedj! Na, menjünk fel gyorsan! Miért nem? Talán itthon van Zolika? — Igen — hazudta hirtelen ötlettel. — Meddig? — Örökre. Nem akarod megismerni? Reménykedve, kutatva nézett a férfi arcába. Tekintetét kereste, de Attila egy csinos, jólábú lányt figyelt, kitartó elragadtatással. Megdöbbenve látta, hogy a szemében pontosan úgy tüzel a vágy, mint amikor őt öleli. — Vidd vissza, vagy küldd vissza, de gyorsan. Elég lesz egész télen kínlódni vele. Most mennem kell. — Még az óráját is megnézte. Évát keserű düh fogta el. Ez utol akarja érni azt a nőt! — s tudta, hogy aligha téved. '— Mikor jöhetek? Döntöttél már? — Döntöttem. Hozzám soha! Attila nem jött többé... Megint zsibbadni kezd a nyaka. Óvatosan forgatja. Tekintete újra a mosdókon, majd az ablakon akad meg. Sötétszürke műanyag takaró lóg rajta. Minek? A mosdó a har596
