Irodalmi Szemle, 1972
1972/7 - T. Kasza Ida: Védtelenül
Itt az éjjeliszekrények üresek. Sóhajok, hazugságok vagy cinikus hangok töltik ki a szürke szoba négy falát. Senki sem fütyül hívójeleket az utcára néző ablak alatt. Látogatási idő van, látogatók nélkül. — A férje? — kérdezte másodszori ittlétekor a dühös orvos. — Svájc — felelte szárazon. — Hogyan? — Egyszerűen. Háromnapos bécsi út Után Svájc. Négy éve, hogy itthagyott... Még jó, hogy a többit nem tudod, hogy minden fillért elvitt. A szövetkezeti lakas meg a kocsi árát. Egyetlen levelet írt sebtében, lélektelenül. „Szegénykém!“ — Ma már csak gúnyos megvetést és szomorú kárörömet érez. Anyja a falujuk egyetlen boltjában örökké a kislánya szerencséjét fitogtatja: „Olyan finom úri vöm van“. Eladta a házát. Vegyenek az árán lakást, bútort, ő majd meghúzódik náluk egy kis szobában. Küldte, hozta a pénzt, amit a finom úriember elvitt. Ha nincs az a pénz, talán marad. Az anyja összeroppant. „Megöl a szégyen“ — sírja a fülébe, ha hazamegy, pedig senki sem bántja. Sőt, egyszoba-konyhás lakást kapott. „A nagyi mindig sír, nem akarok itt lenni!“ — kiabál a kisfia. Nem bírja hallgatni; otthagyja őket, a következő vonattal elutazik. Hány álmatlan éjszakát virrasztóit át, hiszen azt hitte, boldogok. Meddig várta a csodát, talán visszajön a gyerekhez, aki hároméves kora óta keresi, várja az apját. Hétéves volt, amikor kiutalták nekik az állami lakást. Érdekes, hogy a nagyi már hallani sem akar a felköltözésről. Ö sem bánja, sőt örül neki. Hogy vádolta az anyja: „Milyen semmi lányom van nekem, ha a férje csak úgy gyerekestől elhagyja“. Ügy vélte, leginkább magát és a pénzét sajnálja, de a legrettentőbb csapás, hogy nem büszkélkedhet már, mert egyszem kislánya nincs egyenesben. Tehetetlenségében, megértés híján ugyancsak durván védekezett ő is: — Hasra esett anyám, a nagyképű veje előtt, pedig alig állt szóba magával. Ki kérte azt a rohadt pénzt?! Maga csak vele tárgyalt, neki kínálta, s ő két ujjal, mintha kegyet gyakorolna, úgy vette át magától. — „Ajánlom, hogy igyekezz lapát találni a fiaanak, amíg fiatal vagy.“ — Egyforma aljas mind, senkit sem akarok, érti?! — „Ne mondj ilyet, mert megver az isten, megvert már eléggé. Bizony nem egyformák. Gondolj az áldott jó lélekre, apádra.“ — Kikínozta anyám őt is. Örökké piszkálta, szidta, jól emlékszem! — „Kínoztad volna te is, akkor veled marad, de olyan vagy és voltál mindig, mint a borjú.“ Ilyenkor gyűlölte az anyját. Durvák voltak egymáshoz. Csak akkor kezdte bánni a szavait, amikor megismerkedett Imrével, amikor megszerették egymást. — Na és ezzel a mostanival nem lehet egyenesbe hozni a dolgot? — érdeklődött tovább halkan, személyi adatait nézegetve az orvos. — Nem, nem! — hazudta vörösre gyűlt arccal, és nem mert az orvosra nézni. Még nem sejtette, mennyire igazat hazudik. Ugyan mit felelt volna a dühös orvos, ha megmondja: „A tengert akarom látni, hogy először örülhessünk igazán egymásnak, kettesben Imrével...“ — Éva — Imre, Imre — Éva, firkálta tele a rajzlapokat munka közben. A második férfi az életében. Szerette? Igen. Igen? Bizonyára. Mindenesetre teljes erejével kapaszkodott belé, mint fuldokló a szalmaszálba. Akkor már érezte, nem, tudta, hogy Béla, a férje örökre elment. Teljes életet akart — és apát a fiának. A szalmaszál elúszott, s ő visszazuhant, még mélyebbre. Egy időre beveszett a sötét örvénybe, de különben is szerette Imrét, azért gyűlöli, utálja még ma is. Fájdalommentes volt... A gúnyos keserűség gonosz vonást rajzol fakó arcára. Szeretne másra gondolni. Dühös magára, de olyanok az emlékei, mint a piócák. Fájdalommentes — főleg azt hangsúlyozta Imre. — Bekísérlek, drága, készülj — s ő egy pillanatra elgyöngíilten, védelmet keresőn bújt hozzá. — No, no, ne érzékenykedjünk. Annál rosszabb. Semmiség az egész, és teljesen fájdalommentes! Készen vagy, mehetünk? — Megpaskolta az arcát, és majdnem húzta: — Siess már, kilencre be kell érned. 594
