Irodalmi Szemle, 1972

1972/7 - T. Kasza Ida: Védtelenül

a misszionárius szerepében, majdnem utálja. A borítékokat leplezetlen mohósággal csúsztatja a zsebébe. Persze, ő is adott neki. Az asszonyok imádják. Ö a jóságos, az erős idegzetű, az aranyos, az igazi orvos. Erre a másikra a legtöbb asszony haragszik, mert minden semmiségért zsörtölődik. Ö nem tudna haragudni rá. Majdnem biztos, hogy sajnálja őket, de a legszívesebben valamennyiüket végigpofozná, ha tehetné. Honnan következtet erre? Egyáltalán nem biztos, hogy jó a megérzése, legalább egyáltalán nem ésszerű, de mégis. Talán, mert a „tiszteletdíjat“ is dühösen visszalöki? Ez póz is lehet. Vagy mert tegnap is azt mondta a lehető legszemtelenebb hangon: „Asszonyok, maguk rettenetesen ostobák!“ „A férfiak pedig jellemtelenek“ — válaszolta ő leplezetlen haraggal.

Nem sértődött meg. Hasonlóan legyintett akkor is, és szó nélkül távozott. A szoba lakói háborogtak: „Utálatos paraszt, mi köze hozzá...?!“ Őt inkább megnyugtatta az összecsapás. Már tudja, hogy a közönyt legkönnyebb finom, de csak megjátszott, felelőtlen megértéssel álcázni.

Meggyőződése hát, hogy a jóságos főorvos ilyen közömbös ember. Biztos ez? Talán mert a klinika fürdőszobája és vécéje olyan, mint egy disznóól? Semmi sem biztos.

Mozgatnia kell a nyakát. Kitöri a nyakát! Jó vicc. Rég túlesett rajta. Keserűen mosolyogna, de már csak egy fintorra telik. Azért milyen szerencse, hogy a dühös orvos nem kergette ki innen.

A kórteremben az esték a legreménytelenebbek. A sok nő mindent kifecseg, vagy inkább kihazudják magukat. De azért ez sem igaz. Ázott verebekként kuporogva az ágyon, százötven kilós matrónákra szabott kórházi hálóingben, magasztos arccal elmesélik, ami nincs, de nagyon szeretnék, ha volna. Nemcsak a testük, a lelkűk és a reményük is elvész a nagy /fehér ingekben. Ez az egyik csoport. A másik talán még szerencsétlenebb. Ott már szépíteni sincs erő. Leginkább a még fiatal, de szinte teljesen fogatlan kalauznőt sajnálja. Még most is tele a teste kék-zöld foltokkal:

— Talán csak itt alszom ki magam rendesen. Ha nem engedem magamhoz, mikor éjjel részegen hazatántorog, felgyújtja a villanyt, felébreszti mind az öt gyereket, ordít, ütlegel: „Nézzétek meg ti is a dög anyátokat, velem nem akar lefeküdni, mert szeretője van!“ A gyerekek reszketve sírnak. Nem tehetek én már semmit, negyedszer vagyok itt — mondja* és tenyerével szégyenlősen takargatja fogatlan száját.

A törékeny szőke fiatalasszonynál — fél éve, hogy a tüdejét operálták — egészségügyileg indokolt a beavatkozás:

— A férjem tudja, hogy elveszik, mégse vigyáz, de ez az utolsó. Ha még egyszer úgy maradok, meghagyom, és a szülésig nem mutatkozom sehol.

— De abba bele is pusztulhat — jegyzi meg a kalauznő.

— Nem biztos — feleli konokul, de látni, hogy az aprókat lélegző asszonyka arcából az utolsó csepp vér is kifut.

Ezután következnek, akik még nincsenek férjnél. A harmadik, a negyedik, az ötödik. Az „én még nem akartam“ csoportja.

— A Lajos? Ó, a Lajos, az igen, sőt meg is haragudott, de én úgy gondoltam, hogy...

— és folytatódik a színes, megszépítő hazugság.

Mindegyik magára vállalja a másik gyáva megfutamodását. Nincs erejük bevallani, még egymásnak sem. Megalázó ez, nagyon-nagyon megalázó, ahogy ilyen állapotban is, elhagyottan és görcsösen hazug mesébe kapaszkodnak.

Ő a hatodik a kórteremben:

— Nem akarok több gyereket, és nincs szándékomban még egyszer férjhez menni

— jelentette ki az asszonyok kérdéseire megjátszott cinizmussal. Ezért nem bírja hallgatni őket. Inkább a mocskos fürdőszoba. Fél, hogy egyszer ordítozni fog: „Valljuk be, valljuk be, hisz tudjuk, hogy a kiúttalanság vezetett ide“.

Egyetlen út van, amely tovább visz ebből az épületből. Ilyen volt az ő első útja, amikor büszkén távozott, karján a fiával, csodálatos érzéssel, a férjéhez az otthonába.

Másodszor üresen, nyugtalanul, de még bizakodva. Most, harmadszor úgy érzi, teljesen kifosztották...

Pontosan emlékszik, hogy amikor először járt itt, egyetlenegyszer sem üldögélt a fürdőszobában. Beszélgettek, tervezgettek a szülőszobában, és várták az éhes, síró csecsemőket. Az éjjeliszekrényeken szebbnél szebb virágok illatoztak. Az övén is, a férfitól, akit ma sem ért.. .

593