Irodalmi Szemle, 1972

1972/1 - Slobodník, Dušan: A mai szovjet költészet útkeresése

Az élet azonban megy tovább, s a költészetben újabb költőnemzedék jelentkezik. Ezt

— komplex módon összesítve eddigi eredményeit — Vagyim Kozsinov, a regényirodalom elméleti szakembere ismerteti 0j költőnemzedék címen a Voproszi lityeraturi 1970. évi 7. számában.

Kozsinov felsorolja a fiatal — harmincas éveikben járó — költők neveit, akik szerinte az új nemzedék magvát képezik: Eduard Balasov, Vlagyimir Leonovics, Alek- szandr Cserevcsenko, Oleg Csuhoncev, Igor Sklarevszkij, és közéjük sorolhatnánk Olzsasz Szülejmant, az oroszul író kazah költőt is. (Jegyezzük meg, hogy az oroszul író „nem orosz“ költők ugyancsak gazdagítják az orosz költészetet, mivel beleviszik a maguk világszemléletét, amely más népcsoporthoz tartozásuk velejárója, olyan szemléletet, amely érzelmi és esztétikai szempontból is másfajta értékeket képvisel.)

Az „önmagát tudomásul vétető“ legifjabb nemzedék (mivel folyóiratokban még fiatalabbak is publikálnak, akik még nem alkotnak csoportot) elődei vonalán halad tovább abban a legfőbb vonatkozásban, ami a szovjet költészet lényegét jelenti: figyelemmel kíséri az ember — kortársa — sorsát, lírai hősét pedig, akinek megvannak a maga bőséges tapasztalatai, szembesíti a korszakkal, amelyben a költő is él és alkot. A szovjet társadalom dinamikusan fejlődik, a gazdasági haladás minden téren hat az életre, és a fiatal költők prizmáján és képzeletén át ez az új, dinamikus fejlődés alkotásaikba is belevetül. Ha például az előbbi nemzedék költőiről meg lehetett állapítani: ez „városi“, ez meg „falusi" költő, most — a városok rohamos fejlődésével, vagyis az adott helyzettel szinkronban — az ilyen megosztás tárgytalanná vált. A fiatal költők igyekeznek keretükbe foglalni egész hazájukat, sőt az egész világot. Ebben az értelemben olyan tendenciáról beszélhetünk, amely megszüli a modern költészet ■olyan kozmikus alakjait, mint Whitman és Majakovszkij is volt, bár természetesen itt nincs szó egyikük vagy másikuk tehetségének vagy jelentőségének összevetéséről. A fiatal költők kozmikussága abban az igyekezetben nyilvánul meg, hogy egészében fogják fel a természet és a civilizáció világát, a múlt és a jövő szintézisét kísérelve meg. Alkotó módszereikre jellemző, hogy áthidalják az érzelmi élmény és jelenség intellektuális ellenőrzésének ellentétét.

Ügy gondoljuk, hogy a modern költészetben általában ennek az ellentétnek lesz egyre nagyobb jelentősége, és kissé sematikusan azt mondhatnánk, hogy míg a költészet érzelmi pólusa a kifejezés egyszerűsítése felé törekszik, addig az intellektuális pólus a versnek bonyolultságot és sokrétűséget kölcsönöz, ami a modern költészetre jellemző. Akik ezt az egyszerűségellenességet bírálják, gyakran nem gondolnak arra, hogy a hatvanas és a soron következő hetvenes évek új tényei (elsősorban a tudomány térhódítása) új kifejezés! eszközöket igényelnek.

K. Kozsinov azt írja, hogy a fiatal költők tájékozódási pontja a középnemzedékhez tartozó Vlagyimir Szokolov lett, aki egyre inkább a mai szovjet költészet fejlődési áramlatának centrumába kerül. A költőket az is vonzza hozzá, hogy Szokolov költői pózok és kinyilatkoztatások helyett szerves, élő költészetet igyekszik teremteni, felhasználja az orosz nyelv minden gazdagságát olyan gondolati, sőt filozófikus-egziszten- ciális mélységek kifejezésére, amelyek korunk emberét gyötrik. Kozsinov a továbbiakban így ír a fiatal költőnemzedékről:

„Jellemző rájuk az a »szabad költőiség«, amely jórészt hiányzott az előbbi irodalmi korszak képviselőiből; azok azt hitték, hogy bármilyen divatos, vagy éppen idejét múlt kis gondolat képes költészetet hozni a világra."

A századelő huszas, sőt tizes éveinek irodalmi jelenségeihez való közeledés már említett új módja arra ösztönzi a fiatal költőket, hogy ezeknek az elődeiknek a tapasztalatait is felhasználják. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne ismernék el, vagy megtagadnák például a puskini vagy lermontovi vers klasszikus mértéktartását és telítettségét.

B. Tomasevszkij, a jelentős szovjet irodalomtudős és irodalomtörténész egyszer azt írta, hogy a költészet mindig a művészet legspecifikusabban nemzeti megnyilatkozása.

Ezt Igazolja valamennyi szovjet költőnemzedék gyakorlata Majakovszkijjal kezdve, a múltban és a jelenben is. Ezért van például a mai szovjet költészetre sokkal kisebb hatással a költészetnek a világban párhuzamosan végbemenő fejlődése, vagyis az, amit szinkron helyzetnek nevezhetnénk, mint az orosz költészet fejlődése Puskin óta (ide számítva olyan jellegzetes költőegyéniségeket is, mint a múlt században élt Tyutcsev,